Hogy felkészültem-e?

Repülőjegyek, biztosítás, pénz megvan. 

Lista azokról a dolgokról, amikre feltétlenül szükségem lesz az Úton, pipa. Nem, még nem pakoltam be, mert hetek óta arra várok, hogy... szent ceremónia legyen, hogy ünnepélyes kereketek között - nem rohanva, kapkodva, pikk-pakk, behajigálva - tehessek mindent a helyére, ahogy kell...

Nos, eddig még nem akadt ilyen este, reggel, vagy éjszaka...pedig most már csak egyetlen hét...csak néhány nap, és rálépek az Útra. Fura, de a dolgok valahogy mégis csak a helyükre kerülnek lassan. Néha úgy érzem, el sem kell mennem hozzá.

Különben én nem is akartam erről írni. Tényleg nem. Írtam annak idején Délkelet-Ázsiáról, írtam Ugandáról, mert oda kevés magyar jut el, és szerettem volna megosztani az élményt, hasznos információkat nyújtani azoknak, akik mégis útnak indulnának arrafelé. Még ha csak képzeletben is.

Grafomán kis lelkem arra kényszerítem, hogy erről most NE akarjon beszámolni, megosztani.

A Caminón mindenki megihletődik, valahogy kényszeresen ki akarják írni magukból az emberek, amit átélnek...Vajon tényleg történik valami ott? Butaság a kérdés is: nem történhet ott valami, hiszen a Camino egy csomó különböző utat jelent: Francia Út, Északi Út, Portugál Út, az Ősi út...ez mind a Santiago del Compostelába vezető zarándokutakat jelöli, más néven a Szent Jakab zarándokutat, ami már Magyarországon is megtalálható! (Nem, nem a Mária út és nem a Kék túra... Szent Jakab út van nálunk is, elfogadott, hivatalos! Nem kell többé Spanyolországba utazni ahhoz, hogy megjárd, vagy, ha megteheted, hogy öt hétre kiszakadj a mókuskerékből, akkor a franciaországi Saint Jean Pied de Portban kezdd meg a zarándoklatot. Bár hallottam olyat, aki Nizzából indult - ez aztán tényleg Camino France)

Visszatérve: mitől olyan különleges ez az egész? Annyian mondják nekem is, hogy "miért nem szaladsz fel a Kékesre kétszer-háromszor?" De valahogy pontosan tudom, hogy nem ez a lényeg. Rengeteg köze van a tested határainak feszegetéséhez, mégsem teljesítménytúra. 

Ha nagyon fáj valami ott belül, úgy érzed, el kell utaznod olyan messzire, amilyen messzire csak tudsz! Nem tudom, miért van így, de a Mátra nincs elég messze. Basszus, tizenegy emeletes házban lakom: elég lenne naponta néhányszor fellépcsőzni a tetejére...Attól tartok, itt valami mágikus szerepe van a távolságnak. Mintha attól távolabb kerülnél a problémádtól, hogy több ország választ el tőle - miközben éppen így, a magányos gyaloglás közben nézel szembe vele... 

Senki nem járja véletlenül a Caminot. 

Én sem. Szerettem volna egyszer megtenni az utat, de idén nem ez volt a terv. Sokkal inkább Thaiföld, India, Egyiptom, netán újra Uganda.

Csakhogy...ezekre a helyekre nem szívesen megy egyedül egy nő. Vagyis szívesen mennék, csak tudom, hogy bajba kerülhetek. Már ha lehetek nagyobb bajban, mint ahogy itthon éreztem magam az elmúlt négy hónapban. 

És akkor jött a megvilágosodás, hogy itt az idő! MOST kell menni. Addig megyek, míg örülni fogok neki, hogy jobban fáj a lábam, mint a szívem! Ha pedig fájni akar az is, hát fájja ki magát rendesen a hegyek megmászása közben! Örömmel sírom ki magamból, keresztre feszülök, ha ez az ára...de le akarom tenni. Így is túl sokáig cipeltem már.

Hogy biztosra menjek, annyi feladatot vállaltam, hogy véletlenül se legyen időm edzeni, rákészülni...pedig napi 25 km a terv! Muszáj, mert csak három hétre tudok elszökni - ezért is nagyon hálás vagyok a munkatársaimnak és a főnökömnek, akik nem haragszanak, hogy a próbaidő lejárta előtt meglépek három hétre. De ez most nagyon kell. Ez most orvosság.

Legalábbis így gondoltam...néhány héttel ezelőttig.

Én nem is értem, hogy történt vagy mi ez - talán a sors iróniája: nem az lesz a legnehezebb, hogy nulla kondival indulok neki egy 410 km-es útnak, ami magas hegyek között vezet. Nem az lesz nehéz, hogy fájni fog minden porcikám, valószínűleg alig bírok felkúszni az emelkedőkön (ja, állítólag asztmám van, de ezen csak nevetek!)... Annál, amit gondoltam, sokkal nehezebb lesz úgy végigjárni a Caminót, hogy már jól vagyok! Már nem akarok vezekelni, nem akarok fájni, mert...itthon is van örömöm, és nem is tudom, miért megyek el, miért döntök úgy, hogy távol maradjak tőle?

De mindegy. Most már nem változtathatunk a terven. Nem válthatom a Madridba szóló repjegyemet mondjuk bangkokira...

Szóval a terv a következő: összeszedem magam, és elindulok. Nem mondom le a randevút saját magammal, nem fog ártani, ha kettesben leszünk egy kicsit. Sőt. Közben sokat tanulunk, sokat tapasztalunk. Megtanulunk bízni, elfogadni és elengedni. Boldogok leszünk. Az Út végére eggyé válunk.

Egy biztos: nem leszek ugyanaz a lány, aki július 14-én elindult Budapestről. 

u.i.: nem tudom, hogy tudok majd dokumentálni, mert laptopot nem viszek, csak fényképezőgépet. Mobilnetem lesz, ameddig tart, pötyögök a blogra.

Tartsatok velem, Buen Camino!