Fél hétre állítottam az órát,de arra ébredtem magamtól, hogy egy nő sikit álmában... ebben a mondatban mintha lenne némi ellentmondás,de mindegy. Próbáltam visszaaludni,de akkor meg rosszat almodtam,úgyhogy 5:14-kor inkább felkeltem, nem sokkal fél hat után indultam. Eddig ez a legkorábbi... Vak sötét, erdő, és eső. Jel nuku. Lehet, hogy kivételesen lemondok arról a neurózisomról, hogy nekem kell legelöl mennem, és okosabb, ha követem a kínai párt,akik gps-szel gyalogolnak.

Viszem a zsákom,de egy vezércselhez folyamodtam, hátha így elbirom. A nehéz cuccokat atpakoltam a kisszütyobe, amivel eddig is mentem (érdemel is ám két kitüntetést is,mert végig kitartott, pedig városi női táska! Itt a hátamra vettem és batyuként funkcionált.) Most a nagyot a hátamra,a kicsit előre vettem fel. Minderre esőkabát,mert a dramaturgiai elemek fokozása végett irtóra esik. A jobb sarkam vizholyagja alatti bőr eléggé fáj, csak hogy minden együtt legyen. Így indulunk. Reggeli nélkül.
Az esőkabát alatt rettentő meleg van..., az első adandó alkalommal megszabadulok a pulcsimtól, mert nem kapok levegőt.

Santiago nem adja olcsón a bőrét!

A fenti mélységesen cudar körülmények mellé még így a végére a Hospitales meredek hegyoldalait idéző kaptatókat sorakoztat elénk. Telefonnal vilagitok, másik kezemben a botok, nincs mivel megkeressem a köpeny alatt a ventolint (mer hogy asztma is van, ugye...)

Nem baj, menetelek kitartóan! Nem volt rossz ötlet ez a súlyelosztás, nem fáj a hátam a zsáktól. Kiegyensúlyozza magát a két nehéz cucc. Na, menjünk tovább!

Csak zuhog, zuhog és nem akarja abbahagyni. A rossz álom meg rajta ül a lelkemen..de elszántan, elég jókedvűen masirozok, masirozunk, mint a szorgos kis katonák. Nem verseny, persze, csak nem lesz szállás Santiagoban. A két hónappal ezelőtti foglalásomat a hotel törölte, szóval aki azt mondja,hogy nyugi, engedd el, lazits, ne feszülj rá, majd lesz valami...az csinálja végig azt, amit én tegnap Pedruzoban, hogy az egész város complito. Full. Ez meg Santiago. 

Úgyhogy inkább szeretnék időben odaérni. 

Nem volt rossz kedvem,és az esőt is szeretem. Valakinek mond valamit az, hogy én vagyok az Esőcsinaló. Egy pillanatra a kaptatók is elfogytak, teljesen egyenes úton mentem. Kaptam egy kedves reggeli üzenetet, ami megmelengette a szívemet, sőt, nevettem is rajta. 

Két perc múlva mégis: mint egy váratlan cunami, úgy tört fel a melyből a zokogás... hangosan és nagyon mélyről sírtam - örültem, hogy épp senki nincs a közelben, és szabadjára engedhetem.

Egész úton én voltam a legboldogabb, legvidámabb kis pellegrina, nem értettem, mi ez és miért tört rám? És miért most? 

Azt hiszitek,az jött ki végre a mélyből,ami négy hónappal ezelőtt történt, és ami miatt elindultam erre az útra. Hogy az óceán partján elengedjem. De nem! Kerestem a zokogásban ezeket a sebeket, de a helyük tökéletesen üres volt a szívemben! És ez nagy öröm,mert azt jelenti,hogy tényleg jól vagyok! Majdnem belepusztultam a saját döntésembe akkor, de már hetekkel az indulás előtt begyógyult a szívem! Úgy jöttem el, hogy tudok örülni az életemnek. Mert gyönyörű életem van. És a lelkem is az.

Akkor mi volt ez? Hosszú kilométereken keresztül zokogtam, és éreztem, hogy nem tudom megállítani,mert iszonyú melyről jön..

A hajnali rossz álmomban a régi budai lakasunknál jártam. Nem történt semmi,csak rossz volt,hogy már nem a miénk és nem mehetek be.. nekem az volt a gyerekkor.És a mamikám. Rettentően hiányzik. Nem tudtam, hogy ennyire..

Hát, végül is vártunk valami hasonló megtisztulást csak nem erre számítottam. 

Aztán ez még jobban rányomta a bélyegét a napomra. Santiago, most már keresztül mentem a tisztító tűzön, engedj be... kérlek! Mindenem fáj, legalább hagy pillantsalak meg a távolban!

És akkor... sejtelmesen, az eső függönyén át megmutatta magát. Ekkor azért nagyot dobbant a szívem!

A mi utunk a Katedrálishoz vezet, azt jól eldugták a város másik végében, azt hittem, már sosem érek oda. De attól a perctől, hogy az erdő végén megláttam a távolban, hirtelen nem fájt semmi! Ami egészen furcsa, mert előtte már nagyon fájt minden porcikám.

Így is nehezek a puttonyok.

Annyira,hogy amikor végre megérkeztem és Matyival találkoztunk, már túlságosan nyűgös voltam. Mindenki boldog, mindenki mosolyog, béke tükröződik az arcokon, csak én vagyok kettő percre a hisztitől... Ne már! Nem akarom ezt érezni! De az Alien visszaköltözött a bal vallamba és sajnos a jobba is! Magyarul irtózatos, szűnni nem akaró görcs állt a csuklyás izmomba! Uhh, még az első nap estéjén sem fájt ennyire! És nem múlik. Se calcium, se semmi nem segít.. A rohadt eső sem bír elállni. Forró fürdőt akarok most! Sarokkádban! Ez van az arcomra írva...

Bocsánat, én is tudom,hogy másképp kellene lennie. De unalmas lenne a szirupos, rózsaszínű happy and. Az én Caminom ilyen,és minden így tökéletes. Ha egyszer úgy döntesz, hogy nekivágsz, nem lesz mindig varázslatos. De pont ettől gyönyörű!

Láttam fiatalembereket,akik feladták. Én végig mentem. 321 km.

 A legnehezebb Úton. Ennek örülök, és ha a megérkezés szürke, fájdalmas és nyűgös, akkor ilyen. Kész,passz!

Matyi és Kenny épp a jól megérdemelt reggelijükkel végeztek, minden okuk meg volt az elégedettségre. Én csak egy kávét kértem a barátságos reggeliző helyen, de csak félig ittam meg, mert még a déli zarandokmise előtt szerettem volna megkapni az oklevelemet, és sejtettem,hogy ez nem öt perc lesz. Ráért volna,de ha időben elintezed, felolvassák a neved a misén. Az azért jó érzés...

Végül sikerült is megoldani, de nyilván rettentő sokan voltak. Ilyen szép oklevelet kaptam:

Mise után nagy ölelésekben, fotózásokban, és könnyekig hatódásokban volt részünk.  Hála Istennek, óriási ebedben is. Enikő és Liza, a kínai lány is velünk tartottak. Remek hangulatú ebédünk alatt a napocska is kisütött, így teli pocakkal az én jokedvem is kezdett visszatérni.

Az ám, de 10 óra óta itt vagyok, szállásunk viszont még nincs!

Amíg szerencsétlenkedtünk, mindenkivel talalkozunk azok közül,akiket megismertünk, megszerettünk az Úton. Óriási udvozlesek, ölelések követték egymást, mindenki vérmérséklete szerint gratulált egymásnak, hogy sikerült végigjárni az Utat. Ezt imádtam, nagyon megszerettem ezeket az embereket. A kis Jo, a dilinyos Dan, Alex, Fernando, az apuka a kissráccal, a francia család, akik közül a fiú satrazik, akkor a futó srác,aki a Maratonra készül...a spanyolok közül jó néhány...a kedvenceim közül Carmen felbukkant, na, akkor volt nagy öröm ujjongás, mert igazi temperamentumos spanyol nő! Ő is nagyon megszeretett engem.

Egyedül Alfredo nem bukkant fel, és amennyire tudom, holnap reggel már utazik is Oviedóba, mert egy barátjával találkozik. Együtt mennek Muxiába kocsival. Hm, sajnalom, mert most nem tudok tőle elbúcsúzni. Pedig mennyit segített az úton Carmennel együtt...

Rövidre zárva a szállás-mizériát, Kenny spanyoltudásának hála jónéhány telefon után egy kilométerre a központtól találtunk egy albergue-t, ahol két ágy van 14 euróért és mellette van egy másik, ahol egyetlen ágy van hétért. Húsz percig tartják nekünk. Ezt sehogy se lehet igazságosan elosztani. Ha úgy nézzük, Kenny érdemli az olcsóbbat, mert ő dolgozott meg az ágyainkért. Nekem van viszont a legkevesebb pénzem. De Matyit szeretjük a legjobban. Na? Végül Kenny maradt a központban egy harmadik szentmisén, csak Matyival mentünk lefoglalni az ágyakat. Kenny úgyis Matyival szeret lenni, meg neki kevésbé számít a pénz, így én kaptam a héteurós ágyikót, ők pedig ketten tudnak lenni,ahogy megszokták az elmúlt 31 nap alatt..

Matyi szempontjából ez azért rossz üzlet,mert így nem tudott feltámasztani egy ünnepi borozásra, ugyanis remekül bekuckóztam a külön albergue-ben, és még Felhőlány Steffinek se sikerült kirobbantani onnan, pedig este beért Santiagoba! Durva, mert három nappal utánam kezdte a Primitivot!

Viszont majdnem sikerült összeterelni őt és Matyit egy nagy magyar porfaBORozásra, ahogy ő mondaná, ami végül nem jött össze azt hiszem.

Hát, igen furcsa nap volt ez...

Megérkeztem, de nem vagyok kész. Most még nem éltem végig ezt a kalandot, hogy elmeselhessem, mit adott nekem.

Van még egy hetünk!

Ahogy a Camino nem az első megtett lépéssel kezdődik, úgy nem is Santiagoban ér véget!

Holnap pihi, városnézés, tervkészítés.

Buen Camino Santiago!