És az erdei ember elgyalogolt a világ végére!
A jutalomjáték. Harminc km gyaloglás Muxiából Fisterraba. Már vártam,hogy végre elinduljunk! Az elmúlt két hétben, mióta ismerjük egymást, most először sétálok egy egész napot Matyival és Kennyvel.
Szép út volt, napos és könnyű. Annyira benne volt a labamban a mai harmincas, hogy elhatároztam,ma bot nélküli napot tartok! Azért elhoztam őket (nagy táska taxizik), de végig a batyumban fityegtek. Eleinte nem is igen tudták feldolgozni a helyzet,de elmagyaráztam nekik,hogy eddig ők cipeltek, támasztottak, húztak-vontak engem, most rajtam a sor, hogy egy kicsit kenyeztessem őket (ebben logikát ne keress...)
Sokszor lemaradtam Kennyék mögött, mert folyamatosan gyűjtögettem az út közben talált kincseket, fotóztam és szedret szureteltem. Itt már akadnak érett, nagy, fekete szedrek, tele energiával és vitaminnal... nem tudom megállni,hogy a bokron hagyjam őket. Csak így jól lemaradok. A többieknek is szedegetek igazságosan, csak győzzem utólérni őket!
Egyszer Kenny megállt,mert kikötődött a cipőfűzője.
Nem értem, miért olyan a világ folyása, hogy nem ott kötődik ki a cipője,ahol érett szedrek vannak... Akkor tudnék szüretelni anélkül, hogy lemaradnék.

Miután megérkeztünk Fisterraba, első dolgunk volt a magyar albergue megkeresése. Én foglaltam ágyat még Santiagoból, de Matyiéknak nem volt szállásuk. Ez a legkevésbé sem zavarta őket,mert feltett szándékuk volt, hogy az óceán partján fognak aludni a szabad ég alatt, a Hippi beachen. Még a kis visszafogott, tudomanymániás kis Kenny is gondolkodás nélkül felelt a kérdésemre,hogy hol szeretne aludni: "a szabad ég alatt!!!" Még életében nem aludt sátorban sem.
Először lecuccoltam az albergében. Utána elindultunk a világító toronyhoz, ami tényleg a világ, legalábbis Európa legnyugatibb pontját jelenti. Fisterra vagy Finisterre neve ugyanis ezt jelenti: a világ vége. Attól függően,spanyolul vagy galiciai nyelven mondod-e. Matyi családja hihetetlen jó fej: még a világ végére is eljönnek,csak hogy gratuláljanak a fiuknak a 960 km-hez, amit megtett az elmúlt hónapban! Majd együtt mennek haza autóval.

ő a Katink, aki Muxiában lett a barátunk

De még előttünk állt a mai este - az utolsó, amit együtt tölthetünk.
Vettünk bort, amit a parti homokban, a szarongomon üldögélve ittunk meg. Közben beszélgettünk. Nem volt nagy élet a Hippi beachen, pedig én is valami Woodstockhoz hasonló élményre készültem. Annyi igaz, hogy ahogy közeledtunk, némileg megnőtt az egy négyzetméteren előforduló furcsa figurák száma. Illetve talalkoztunk a dilis Dannel, irtóra be volt állva! Most jöttünk csak rá, hogy azért volt olyan fura eddig, mert valószínűleg végig szívta az egész Caminot...
Az óceán lenyűgöző volt, jól visszahúzódva, apály lévén. Itt fogunk aludni a sziklák tövében. Én is :)
Szépen lement a Napocska, és fellobbantak az első tabortüzek. Mi is akartunk rakni, de Matyi nem talált fát. Nem is bántam, eléggé fújt a szél.

Mellettünk tíz méterrel három francia fickó (nem hippik, teljesen jól szituált, középkorú fazonok) szép tüzet rakott. Ők jobban felkészültek, egy egész fás ládában hozták a tüzelőt.
Az a helyzet, hogy míg az életemben váratlanul felbukkanó Muxia a boldogság, az új élet kezdetének szimbóluma lett(azt nem mondom el most, hogy hogyan, de nagyon szép történet), addig Fisterraba elengedni jöttem. Ez volt az eredeti terv is. Amikor még sem boldogság nem volt, sem új élet.
Itt, a világ végén végső útjára indult az elmúlt hat évem minden öröme és bánata, minden szent perce és fájdalma. Ennél messzebbre nem tudtam vinni. Megkérdeztük a franciákat, hogy eltüzelhetnék-e néhány dolgot...örültek, mert már épp a fás ládát égették, így még egy darabig életben tartottuk nekik a tüzet.
Elégett minden. Azt mondták a franciák, hogy most mintha jobban melegitene a láng...
...Hadd menjen az a hat év, kezdjen csak új életet ő is, legyen nagyon boldog. Ha ugyan képes ilyesmire. Rengeteget kell még tanulnia, én semmit nem tudtam megtanítani neki.
Viszont én nagyon boldog vagyok! Nem az Út során lettem az, már így jöttem el. Épp ezért nem is változtatott meg nagyon a Camino. Talán túl rövid volt, talán nem elég beledöglős. Vagy egyszerűen csak így vagyok jó,ahogy vagyok. Mindenért hálás, minden szépséget megcsodáló. A bonyolultsag ellenére egyszerű, piszkos lábbal is tiszta.
Köszönöm, hogy itt voltatok velem végig, kimondhatatlanul szép kaland volt veletek együtt legyalogolni 350 km-t. Ennyi a vége. Ma megölelem az óceánt is, megköszönöm neki, hogy nem vitt el éjszaka álmunkban. Ettől való félelmemben végignézhettem a Napocska ébredésének lassú, ünnepélyes ceremóniáját, ahogy a vaksötétből gyönyörü világoskék és narancs színekbe öltözött. Így a félelmeimért is hálás vagyok, mert mindig megajándékoznak valami klassz dologgal is :)
Köszönöm, hogy elkísértetek az Úton, és nem voltam egyedül!
Én még lógatom itt a lábam egy kicsit, de néhány nap múlva otthon talalkozunk!
Buen Camino!

15.

Reggel nehezen bírtam felkelni, de nyolckor már az autóbusz állomáson keringtem többedmagammal, mint holyagos a levegőben (mi az, hogy holyagos?? GOLYAFOS!Átírja a telefon), hogy eszrevegyem azt a buszt,ami Muxiába indul. Infó,kiírás nuku. Előre váltott jegyem sincs,mert nem lehetett venni. Minden jegyet csak az induló városban vehetsz meg, ezt a Santiago-Muxiát csak a buszon! De nincs semmiféle utastájékoztató, vagy valami. Az irányító ember se tudja.. Vagy megtalalom a buszt időben, tudok rá jegyet venni és még fel is férek - ez esetben eljutok délelőtt az oceánhoz, vagy ha bármi gubanc adódik, csovizgetek meg egy fél napot itt Santiagoban.

Muxia!!!!
Úristen,de jó döntés volt eljönni ide!
Magyar albergue, óceán, béke és nyugalom...alig vannak emberek...
Előbb felmentem a dombra, hogy onnan nézzek szerteszét, hallgassam a fák lehulló levelének lágy neszét...ja, azt nem, fák nincsenek, csak sziklák és az óceán irtó nagy hullámai... A fotó nem adja vissza, de a videó sem. Azért varázslatos és félelmetes.

Boldog vagyok,hogy így döntöttem! Hülyeség lett volna Santiagoban bénázni. Rózsa egy istennő, az albergue olyan csúcs, hogy az ember egyáltalán nem akar továbbállni! :)

Itt van óceán part, sziklák, óceán mellé épült templom... Előbb délelőtti fényekben...
Holnap najd naplementében.

A kagyló és szivárvány :)

Elmentem bevásárolni, és ügyes voltam,mert a büdzséből napi 13 eurót szántam kajára ezen a héten, most 11-et fizettem, de benne van a mai ebéd,vacsora, holnap reggeli, ebéd... Csak a holnap esti vacsora lesz még pénz, mert jönnek Matyiék. A francia Jo-t is csabitgatom, hogy jöjjön át Fisterrából. És Alfredo is itt van valahol. Tök jó lenne egy bucsubulit csapni. Én eddig úgyis kihúztam magam minden ilyesmiből.

Délután elaludtam a szép szobában a csinos ágyamon. Hú, jól esett, alig bírtam magamhoz térni.

Alfredo írt, hogy fussunk össze ma. Vicces volt, alig tudtam haladni a bloggal, mert egyszerre irogattunk Alex-szel angolul, Alfrefoval spanyolul, és Jóval, a franciával franciául! Egyszerre! Füstölt a fordító :D angolul könnyű volt, a francia jól esett a kis szívemnek, nosztalgiáztam, a spanyol viszont csak a forditoval ment sajnos.

Kíváncsi leszek, holnap lesz-e búcsú buli. Vagy hogy ma összefutunk-e. Örülök neki,mert rossz érzés volt szombaton, hogy csak a kedvenc Alfrefomtól nem tudtam elköszönni.

20:00

Az esti programom az lett, hogy a spanyol barátaim elhivtak kirándulni! Vannak itt szép vizesesek, és elmentünk az egyikhez! Gyönyörű volt! Európa egyetlen vizesese, ami nem edesvizbe, hanem óceánba ömlik!

Gigantikus gránit tömbök vették körül, egy gránit hegység.. csodás élmény volt!

Az egész nap csodaszép volt, Köszönöm!

Lett Alfredós képem is :)

Holnap piacnap lesz Muxiaban! Az biztosan izgalmas lesz! Utána a parton napozva várom Matyiékat, hogy újra együtt legyen a csapat..

16.

Mély, pihentető alvás után elindultam sétálni Muxiában. Délelőtt kagylokat gyűjtögettem ( borzasztó vagyok! Mint valami gyerek. Vagy szarka. Vagy gyerekszarka... Nem lehet abbahagyni a gyűjtögetést, mert minden lépés után kincseket találok...)

Tegnap este is eltévedtem a vizeséses program után, ma is, de legalább jól megismertem a varoskát és mire jönnek Matyiék, remek idegenvezető leszek :)

Hát, rettentően szégyellem a pofám, de ma ez volt a délelőtti program:

Délután visszabandukoltam az albergue-be, mielőtt szénné égnék, és töltöttem a telefonomat, blogoltam. Blogolok. 

Matyiék 15 km múlva itt vannak, este elviszem őket a sziklás templomba misére, utána naplementében fotózzuk a templomot az óceán partján. És várhatóan iszunk. Csalodnék abban a jótét lélekben, ha nem :)))

Kilenckor keltem! Nem is emlékszem, mikor volt ilyen utoljára...

Tízkor egy barátságos kávézóban fenséges reggelit fogyasztottunk hármasban, én vajas croissant kaptam, felbe vágva, megmelengetve. Rakentem a vajat, a lekvárt és uhh, leírhatatlanul finom volt! Mellé kávé, narancslé.
‌A déli zarandokmiséig a boltokat jártuk Matyival, lelkileg támogattam,hogy megtalálja a megfelelő ajándékokat az otthoniaknak. Akik csütörtökön már itteniek lesznek: addigra érnek Fisterraba. Ott üdvözlik Matyit, a 900km végén (ők Kenyvel Irunban kezdték a Caminot).
‌A zarandokmise után lassan útnak indultak, gyalog mennek Muxiába, ahogy én is terveztem holnaptól.

Sajnos kénytelen vagyok ujratervezni a továbbiakat, mert tegnap a részgyőzelmek ellenére kudarcot vallott a vezércsel: nem bírom cipelni a zsákom, teljesen tönkretenném a nyak- és vállizmaimat. A labamnak nincs baja, picit santikálok csak a berepedt sarkam miatt - az nem akar begyogyulni. De alapvetően remekül tudnék gyalogolni. 

Sajnos nem tudom vállalni az utat "on foot", mert nem ismerem a lehetőségeket, hogy taxizhatna-e a zsák, nem tudom, hová küldhetném. Viszont kizárt, hogy tovább gyötörjem a vállam.

Így a mai nap a városnézés és a felelős döntések napja volt. 

Miután integettem Matyinak és Kennynek, a Katedrális felé vettem az irányt. Tegnap nem akartam belezsúfolni ezt is a programba, főleg, mivel rettentő fáradt voltam. 

Ma viszont kényelmesen, turistásan megnézegettem mindent. Nagyon szerettem volna látni az óriási füstölőt, amint a sok kis szerzetes húzza a hosszú koteleken és az csak leng a templomhajó egész hosszában... egyedülálló látványt jelent. Olvastam róla, hogy felújítják a Katedrálist, ezért a zarandokmise is a San Francisco bazilikában van, nem a katedrálisban. Azért be lehet menni, korbejárhatod. Érdekes, hogy semmi diszitettseg, csak a meztelen kőfalak. Kivéve a főoltárt, mert annak minden oszlopa, agyon van díszítve, és aranyozott az egész. Hasonló a római Szent Péter bazilikához.

Az oltár alatt nyugszik Szent Jakab, ő az, aki miatt itt vagyunk. 

A hagyomány Mórölő Szent Jakabnak is nevezi. Jézus egyik tanítványa volt, a két Jakab közül az idősebb, János testvére. Spanyolország védőszentje, bár valószínűleg soha nem térített errefelé.  Jézus mennybe menetele után 15 évvel fejezték le. A legenda szerint a spanyol-mór (észak-afrikai arabok, akik a hispan félszigeten tenykedtek) viszaly közepette 844-ben megjelent és győzelemre segítette a spanyolokat. A történészek szerint nem biztos. Én meg sajna elfogódott vagyok a mórok irányába. A Cordobai Nagymecset látványa óta. Azóta írom róluk a könyvemet, de úgy tűnik,ez egy "never ending story", mert sose lesz kész.

És honnan jön a kagyló? Egy alkalommal, amikor Jakab még élt, üldözték a hite miatt. A katonák elől a folyóba vetette magát, és amikor felbukkant, az egész testét kagylók borították. Nem fogtak rajta a nyilak. 

Egy másik legenda szerint, miután 44-ben Jakab vértanúhalált szenvedett Jeruzsálemben, testét Spanyolországba vitték. Az egyik ló még a hajón megriadt, s lovasával együtt a tengerbe zuhant – csodával határos módon az állat és gazdája is megmenekült: fésűkagylókkal borítva lépdeltek elő a habokból. 

Már a középkorban sokan keresték fel Szent Jakab sírját, legtöbben egyfajta penitenciaként. Majd a 90 km-re lévő óceán partjáról valasztottak egy fésűkagylo-héjat, és az övükre vagy a ruhájukra tűzték. Attól fogva a kagyló jelképezte, hogy megjárták a hosszú és sokszor nehéz zarándoklatot. Nagy becsben tartották a kagylót egész életükben, néha velük együtt temették el. 

Azt hiszem,aki egyszer (aztán függővé válik és még sokszor) vegigjárja az Utat, valóban nem tud úgy nézni a kagylora többé, hogy ne érezne valami furcsa melegséget a szíve tájékán.

Még nincs is vége az utamnak, és már azon gondolkodom,hogy legközelebb melyik útvonalat járjam végig, min valtoztatnék, hogy bírjam vinni a zsákot... Aki nagyon kíváncsi,annak egyszer elmondom :D

A délutáni feladat egy kiadós ebéd volt, miközben át kellett gondolnom a jövő heti lehetőségeimet. 

Szóval: mivel reggel kiderült, hogy az én ágyam 14 euró, nem hét, tehát csak egy éjszakát fizettem tegnap, nem kettőt, máris megváltoztak a nezeteim arra vonatkozóan,hogy itt akarom-e tölteni az egész jövő hetet. Nyilván nem. Ennyi pénzért akkor inkább a tengerparton alszom! (Matyi ágya volt hét euro, aki a kanapét kapta odaát...a 190 centijével...)

Ebéd közben utánanéztem,mi mennyibe kerül és a következő lesz a haditerv,ha valami felül nem írja:

holnap reggel busszal elmegyek Muxiába,az óceánhoz. Ott töltök két napot, kedd du megérkeznek Kennyék is, ismét együtt lesz a kis csapat!

Reggel mindannyian elindulunk, ők gyalog, gondolom, én valószínűleg busszal, ha csak ott nem felejtem a zsákom tartalmát valahol... szerdán már Fisterrában leszek, péntek reggelig - csütörtökön bucsubulit tartunk Matyiékkal. 

Pénteken valamikor visszajövök Santiagoba, itt alszom még egy utolsót. És szombaton reggel indulok haza...

Ez a terv. Kipurcanás helyett tengerparti nyaralás, magyar alberguében. 

Velem tartotok az óceánhoz is? Jártam Európa leg-délnyugatibb csücskén már, amikor Gibraltárról látni lehet Afrikát. Akkor még nem tudtam, hogy három év múlva elzarándokolok a leges legnyugatibb csücskébe is. Fisterra az. 

Fél hétre állítottam az órát,de arra ébredtem magamtól, hogy egy nő sikit álmában... ebben a mondatban mintha lenne némi ellentmondás,de mindegy. Próbáltam visszaaludni,de akkor meg rosszat almodtam,úgyhogy 5:14-kor inkább felkeltem, nem sokkal fél hat után indultam. Eddig ez a legkorábbi... Vak sötét, erdő, és eső. Jel nuku. Lehet, hogy kivételesen lemondok arról a neurózisomról, hogy nekem kell legelöl mennem, és okosabb, ha követem a kínai párt,akik gps-szel gyalogolnak.

Viszem a zsákom,de egy vezércselhez folyamodtam, hátha így elbirom. A nehéz cuccokat atpakoltam a kisszütyobe, amivel eddig is mentem (érdemel is ám két kitüntetést is,mert végig kitartott, pedig városi női táska! Itt a hátamra vettem és batyuként funkcionált.) Most a nagyot a hátamra,a kicsit előre vettem fel. Minderre esőkabát,mert a dramaturgiai elemek fokozása végett irtóra esik. A jobb sarkam vizholyagja alatti bőr eléggé fáj, csak hogy minden együtt legyen. Így indulunk. Reggeli nélkül.
Az esőkabát alatt rettentő meleg van..., az első adandó alkalommal megszabadulok a pulcsimtól, mert nem kapok levegőt.

Santiago nem adja olcsón a bőrét!

A fenti mélységesen cudar körülmények mellé még így a végére a Hospitales meredek hegyoldalait idéző kaptatókat sorakoztat elénk. Telefonnal vilagitok, másik kezemben a botok, nincs mivel megkeressem a köpeny alatt a ventolint (mer hogy asztma is van, ugye...)

Nem baj, menetelek kitartóan! Nem volt rossz ötlet ez a súlyelosztás, nem fáj a hátam a zsáktól. Kiegyensúlyozza magát a két nehéz cucc. Na, menjünk tovább!

Csak zuhog, zuhog és nem akarja abbahagyni. A rossz álom meg rajta ül a lelkemen..de elszántan, elég jókedvűen masirozok, masirozunk, mint a szorgos kis katonák. Nem verseny, persze, csak nem lesz szállás Santiagoban. A két hónappal ezelőtti foglalásomat a hotel törölte, szóval aki azt mondja,hogy nyugi, engedd el, lazits, ne feszülj rá, majd lesz valami...az csinálja végig azt, amit én tegnap Pedruzoban, hogy az egész város complito. Full. Ez meg Santiago. 

Úgyhogy inkább szeretnék időben odaérni. 

Nem volt rossz kedvem,és az esőt is szeretem. Valakinek mond valamit az, hogy én vagyok az Esőcsinaló. Egy pillanatra a kaptatók is elfogytak, teljesen egyenes úton mentem. Kaptam egy kedves reggeli üzenetet, ami megmelengette a szívemet, sőt, nevettem is rajta. 

Két perc múlva mégis: mint egy váratlan cunami, úgy tört fel a melyből a zokogás... hangosan és nagyon mélyről sírtam - örültem, hogy épp senki nincs a közelben, és szabadjára engedhetem.

Egész úton én voltam a legboldogabb, legvidámabb kis pellegrina, nem értettem, mi ez és miért tört rám? És miért most? 

Azt hiszitek,az jött ki végre a mélyből,ami négy hónappal ezelőtt történt, és ami miatt elindultam erre az útra. Hogy az óceán partján elengedjem. De nem! Kerestem a zokogásban ezeket a sebeket, de a helyük tökéletesen üres volt a szívemben! És ez nagy öröm,mert azt jelenti,hogy tényleg jól vagyok! Majdnem belepusztultam a saját döntésembe akkor, de már hetekkel az indulás előtt begyógyult a szívem! Úgy jöttem el, hogy tudok örülni az életemnek. Mert gyönyörű életem van. És a lelkem is az.

Akkor mi volt ez? Hosszú kilométereken keresztül zokogtam, és éreztem, hogy nem tudom megállítani,mert iszonyú melyről jön..

A hajnali rossz álmomban a régi budai lakasunknál jártam. Nem történt semmi,csak rossz volt,hogy már nem a miénk és nem mehetek be.. nekem az volt a gyerekkor.És a mamikám. Rettentően hiányzik. Nem tudtam, hogy ennyire..

Hát, végül is vártunk valami hasonló megtisztulást csak nem erre számítottam. 

Aztán ez még jobban rányomta a bélyegét a napomra. Santiago, most már keresztül mentem a tisztító tűzön, engedj be... kérlek! Mindenem fáj, legalább hagy pillantsalak meg a távolban!

És akkor... sejtelmesen, az eső függönyén át megmutatta magát. Ekkor azért nagyot dobbant a szívem!

A mi utunk a Katedrálishoz vezet, azt jól eldugták a város másik végében, azt hittem, már sosem érek oda. De attól a perctől, hogy az erdő végén megláttam a távolban, hirtelen nem fájt semmi! Ami egészen furcsa, mert előtte már nagyon fájt minden porcikám.

Így is nehezek a puttonyok.

Annyira,hogy amikor végre megérkeztem és Matyival találkoztunk, már túlságosan nyűgös voltam. Mindenki boldog, mindenki mosolyog, béke tükröződik az arcokon, csak én vagyok kettő percre a hisztitől... Ne már! Nem akarom ezt érezni! De az Alien visszaköltözött a bal vallamba és sajnos a jobba is! Magyarul irtózatos, szűnni nem akaró görcs állt a csuklyás izmomba! Uhh, még az első nap estéjén sem fájt ennyire! És nem múlik. Se calcium, se semmi nem segít.. A rohadt eső sem bír elállni. Forró fürdőt akarok most! Sarokkádban! Ez van az arcomra írva...

Bocsánat, én is tudom,hogy másképp kellene lennie. De unalmas lenne a szirupos, rózsaszínű happy and. Az én Caminom ilyen,és minden így tökéletes. Ha egyszer úgy döntesz, hogy nekivágsz, nem lesz mindig varázslatos. De pont ettől gyönyörű!

Láttam fiatalembereket,akik feladták. Én végig mentem. 321 km.

 A legnehezebb Úton. Ennek örülök, és ha a megérkezés szürke, fájdalmas és nyűgös, akkor ilyen. Kész,passz!

Matyi és Kenny épp a jól megérdemelt reggelijükkel végeztek, minden okuk meg volt az elégedettségre. Én csak egy kávét kértem a barátságos reggeliző helyen, de csak félig ittam meg, mert még a déli zarandokmise előtt szerettem volna megkapni az oklevelemet, és sejtettem,hogy ez nem öt perc lesz. Ráért volna,de ha időben elintezed, felolvassák a neved a misén. Az azért jó érzés...

Végül sikerült is megoldani, de nyilván rettentő sokan voltak. Ilyen szép oklevelet kaptam:

Mise után nagy ölelésekben, fotózásokban, és könnyekig hatódásokban volt részünk.  Hála Istennek, óriási ebedben is. Enikő és Liza, a kínai lány is velünk tartottak. Remek hangulatú ebédünk alatt a napocska is kisütött, így teli pocakkal az én jokedvem is kezdett visszatérni.

Az ám, de 10 óra óta itt vagyok, szállásunk viszont még nincs!

Amíg szerencsétlenkedtünk, mindenkivel talalkozunk azok közül,akiket megismertünk, megszerettünk az Úton. Óriási udvozlesek, ölelések követték egymást, mindenki vérmérséklete szerint gratulált egymásnak, hogy sikerült végigjárni az Utat. Ezt imádtam, nagyon megszerettem ezeket az embereket. A kis Jo, a dilinyos Dan, Alex, Fernando, az apuka a kissráccal, a francia család, akik közül a fiú satrazik, akkor a futó srác,aki a Maratonra készül...a spanyolok közül jó néhány...a kedvenceim közül Carmen felbukkant, na, akkor volt nagy öröm ujjongás, mert igazi temperamentumos spanyol nő! Ő is nagyon megszeretett engem.

Egyedül Alfredo nem bukkant fel, és amennyire tudom, holnap reggel már utazik is Oviedóba, mert egy barátjával találkozik. Együtt mennek Muxiába kocsival. Hm, sajnalom, mert most nem tudok tőle elbúcsúzni. Pedig mennyit segített az úton Carmennel együtt...

Rövidre zárva a szállás-mizériát, Kenny spanyoltudásának hála jónéhány telefon után egy kilométerre a központtól találtunk egy albergue-t, ahol két ágy van 14 euróért és mellette van egy másik, ahol egyetlen ágy van hétért. Húsz percig tartják nekünk. Ezt sehogy se lehet igazságosan elosztani. Ha úgy nézzük, Kenny érdemli az olcsóbbat, mert ő dolgozott meg az ágyainkért. Nekem van viszont a legkevesebb pénzem. De Matyit szeretjük a legjobban. Na? Végül Kenny maradt a központban egy harmadik szentmisén, csak Matyival mentünk lefoglalni az ágyakat. Kenny úgyis Matyival szeret lenni, meg neki kevésbé számít a pénz, így én kaptam a héteurós ágyikót, ők pedig ketten tudnak lenni,ahogy megszokták az elmúlt 31 nap alatt..

Matyi szempontjából ez azért rossz üzlet,mert így nem tudott feltámasztani egy ünnepi borozásra, ugyanis remekül bekuckóztam a külön albergue-ben, és még Felhőlány Steffinek se sikerült kirobbantani onnan, pedig este beért Santiagoba! Durva, mert három nappal utánam kezdte a Primitivot!

Viszont majdnem sikerült összeterelni őt és Matyit egy nagy magyar porfaBORozásra, ahogy ő mondaná, ami végül nem jött össze azt hiszem.

Hát, igen furcsa nap volt ez...

Megérkeztem, de nem vagyok kész. Most még nem éltem végig ezt a kalandot, hogy elmeselhessem, mit adott nekem.

Van még egy hetünk!

Ahogy a Camino nem az első megtett lépéssel kezdődik, úgy nem is Santiagoban ér véget!

Holnap pihi, városnézés, tervkészítés.

Buen Camino Santiago!

Gyerekek, ma csak képeket hozok nektek,mert igazából egy nap késésben vagyok: jobban szeretnék a megérkezés napjáról mesélni.

Ma, tehát a 12. napon, 34 km-t kellett gyalogolni, hogy 53-ról 19-re csökkentsük a távolságot Santiago és a szívünk között.

Fél hétkor indultam, vaksötétben. Izgi volt, főleg, hogy az elején esett is, erdőben mentünk és semmit sem lehetett látni.

Már korábban írtam,hogy zsák nélkül max 25-öt bírok.. de hihetetlenül jól ment, zene se kellett, csak az,hogy jól osdzam be a pihenő időt, a kaját és a cipők cseréjét. Mondjuk az utolsó 24-et a szandálban jöttem, de jó volt így. Egyáltalán nem fáradt el semmim, nem fáj, nem sajog! Egyedül az egyik vizholyagom helye fáj, mert kirepedt alatta a bőr, jó mélyen. Próbálom puhitani.

O Pedrouzo-ban egyáltalán nincs szállás! Ugye,ez már a francia út, amin kismillió zarándok ömlik be Santiagoba, ezeknek mindnek kell hely. Az ügyesebbek előre foglaltak.

Végül egy vilagvégi,de elég menő albergue utolsó ágya lett az enyém, 12 euróért. De tényleg pöpec,csak sokan vagyunk.

Ma már vettem ajándékokat, és megajándékoztam magam egy hajkefevel, mivel nem hoztam fesut, és gyakorlatilag, amióta eljöttem otthonról, nem fesülködtem. És kaptam egy ünnepi szemspiralt is! Azért ünnepi,mert majd vasárnap használom Santiagoban,mikor lazulok, várost nézek, illetve majd, amikor hazamegyek, hogy szép legyek. Ne ilyen szakadék, mint ahogy itt kinézek.

Szeretettel a képeket:

Reggel önkiszolgáló reggeli volt, az ÁNTSZ nem tom,hány csillagot adna rá.. Utána ronda szélben elindultam. Be is öltöztem, mert az accuwether szerint 20 fok és eső lesz Melide körzetében.
Végig csodás 25-26 fokban jöttem, felhők voltak, de én szeretem őket.

Az Út során különböző novenyzeti övek szegélyezik az utam. Eleinte sima erdő volt, utána eukaliptusz erdő szelíd gesztenyével, aztán fenyő erdő, majd sziklagyep 1000 méteren. Az csodaszép. Most inkább olyan össze-vissza volt. Eddig a kedvenc színem a fehér,fekete és a rózsaszín voltak, szerettem a szürke-rozsaszin, fekete-zold, fekete-piros parositasokat. Ismertem valakit,aki a fekete-sárga szinekert volt oda. De ma új kedvenc szinparom lett: az aranysárga-lila... gyönyörű.

Állatok tekintetében kevésbé változatos a helyzet: sokáig karamell színű tehenek kísértek, galiciaban fekete-feher tehenek. Van, amikor csak a trágya szaga csípi a szemem kilométereken át. Valamelyik falut elneveztem macskafalvának, de csak súlyos pénzekért cserébe vagyok hajlandó elárulni, hogy jött ez a név...
Ma például kutyák szegélyezték az utam. Némelyik jó nagy volt, simán megehettek volna. Az a fekete-feher sunyi egy dög volt. Épp az udvaron pihenö macskakra vadászott lesből, mikor megzavartam. Egy morgassal jelezte, hogy huzzak innen, én készséggel meg is tettem. Majd, mikor már vagy 15 méterre elhagytam, hátulról támadott rám! Persze nem volt komoly, a gazdasszonya rá is szólt és nem ért utol, de kicsit megijesztett, mert szó se volt hátbatámadásról. Hülye korcs. Szép hülye korcs.

Bandukolas szempontjából ez a nap százszor jobb volt, mint a tegnapi. Úgy látszik, tegnapra fáradt el a testem, de mivel San Romaoban megálltam ( ha az albergue 100 méterrel odébb van, akkor is itt rogyok össze), délután és éjszaka jól ki tudtam pihenni magam. A többiek mind tovább mentek a hét km-rel odébb lévő Ponte Ferreiraba. Mi következik ebből? Hogy akik ma indulnak Lugoból, húsz kilométernyire vannak tőlem, akik előttem vannak, legalább hét km-rel előttem járnak. Olyan egyedül mehettem az Úton, hogy akkor állhattam meg pisilni, amikor csak akartam, mert nem kellett attól tartanom, hogy bármikor felbukkanhat a mögöttem gyalogló pellegrino. (Akadtak vicces helyzeteim ezen a téren az elmúlt időben)
Jutott időm rá,hogy szép fotókat készítsek, noha a táj messze nem olyan festői, vagy lélegzetelállító,mint a magas hegyekben volt.
A mai út elején az egyetlen, akivel találkoztam, épp Alfredo volt, a kedvenc pellegrinom (az ötvenes néni nem tom, hová lett, ahogy egy csomó más ismerősről se tudok semmit). Nagyon megörültem Alfredonak, mert szerintem különleges fickó, ezt úgy érzi az ember. Amellett hasonlít a gimis földrajz tanáromra, akit szerettem,mert az egyik legjobb tanárom volt. Alfredo nem úgy hasonlít Havasi tanár úrra,mint ahogy Alex és a kollégám két testben egy lélek, ez csak sima külső hasonlóság. De elég hozzá,hogy az első perctől kedveljem. Amikor sírva értem Gradoba, végre lett ágyam, és ő költözött mellém. Az első benyomások egyike. Azóta minden nap talalkozunk, ő volt az,aki kiderítette nekem, hogy Salime után nem lesz albergue, ahol alhatnék. Azért nem dumáltunk eddig,mert sajnos nagyon rossz az angolja, és nem mert nagyon próbálkozni. Ha igen, nem nagyon értettük egymást. Aztán Lugo előtt, mikor Felhőlány Steffinek hagytam a szitakötős üzenetet, pont odaért, és éreztem,hogy szeretne dumálni. Csakhogy nem tudtam rá figyelni,mert az üzenetre koncentráltam, meg már fáradt is voltam, és jól leraztam szegényt. Akkor mutatkozott be. Megkérdeztem tőle,hogy szereti-e az operákat, mert az én kedvencem a Traviata. Annak a főszereplője Alfredo, úgyhogy könnyen meg fogom jegyezni. Sajnos ő nem így volt az én nevemmel: irtó nehéz ezeknek befogadni, hogy Hajni. De Alfredo hosszú percekig küzdött, addig ismételgette, próbálta kiejteni, amíg végül sikerült. Aranyos volt, de leraztam szegényt, mert szerettem volna Steffinek valami frappáns üzenetet hagyni a 107 km-es jelző kövön, amihez koncentrálni kellett. Na, és ma reggel ő akkor indult épp, mikor én már 7 km-t megtettem és odaertem Ponte Ferreiraba. Ez tökéletes időzítés volt,mert mindketten elég frissek voltunk a beszélgetéshez.
Alfredo döcögős angolja ellenére nagyon jót beszélgettünk, elmesélte,hogy épp megszűnt az állása, éppen nincs lakása, elvesztette a barátnőjét is... ezért tud most itt lenni és az északi út elejétől, Irunból gyalogolni. Amikor sajnalkoztam, rögtön mondta,hogy ne, ne! Ez nagyon jól van így, most új életet kezd és ez nagyszerű!
Még dumaltunk erről-arrol, aztán mondtam neki, menjen nyugodtan gyorsabban, majd talalkozunk. Így is lett.
Az első 11 km remekül ment, igyekeztem befelé figyelni, koncentrálni a legzesemre, hogy minél inkább meditatív állapotba kerüljek, eltavolodjak az egomtol és így jobban bírjam a hátra lévő 16 km-t. Be kell vallanom, nem sikerült. Aztán fulesen keresztül telefonbol Queen zenét kezdtem hallgatni - és egy pillanat alatt sikerült önkívületi állapotba kerülnöm! Vannak zenék, amiket nem a fulemmel hallgatok, hanem a bőrömön át, minden pici idegszalammal. Amikor a zenekar minden egyes billentyű leütése, minden húr pendítes, minden dallam az apró idegszálaimon keresztül rezdül...így hallgatok például Queen-t is, és a hátra lévő 16 km-t gyakorlatilag végig repültem. Komolyan! Több szakaszon is futottam, mert annyira jól esett, miközben a zene és én eggyé váltunk. Talán nem egészen relaxalt állapot volt ez, de transszerü, az biztos. Az egóm távol járt, csak a zseniális hangok léteztek és a repülés. Közben azért megláttam a szépségeket is az úton, olyankor megálltam lefotózni, vagy ha nem, boldogan mosolyogtam. Így értem be szinte mindenkit,aki hét km-rel előttem járt a kedvező indulási hely miatt. Így suhantam el Alfredo és csomó más pellegrino mellett, és így értem az albergue-be a spanyol csapat (most már az) mögött.
Az a vicc, hogy egy porcikam se fáj! Semmi!

Néhány faluval Melide előtt, egy furcsa dolog akasztotta meg az utam. Egy öreg néni foglyul ejtett!  Kedvesen leintett az út szélén, mint egy taxit, motyogott valamit spanyolul. Mondtam neki,hogy nem értem, de megkérdeztem, hogy segíthetek-e neki valamiben? Egész jól megértettük egymást, azt mondta: igen, nézzek oda arra a romos házra az út túloldalán, fekszik ott egy ember...
Na,neeee! Milyen ember? Fél tőle? Si. Mit tetszik gondolni, mit tehetnék én? Aztán mondtam neki,hogy mindjárt jönnek a többi pellegrinók, akik beszélnek spanyolul, ők majd tudnak segíteni... Ebben valahogy megnyugodott, de a karomat végig szorongatta, nehezen akarta elengedni. Uhh...majd megkérdezem Alfredot, volt-e valami, amikor ők jöttek arra...
Szóval úgy repültem be Melidébe,mint a golyó! Lassan úgy is nézek ki sajnos, mert Matyi nélkül is rengeteget eszem. Asszem marhahús-mérgezést fogok kapni, sült krumpli lázzal, de ha nem, a folyamatos kényszerű szénhidrát-bevitel elég ahhoz, hogy koverebb legyek a végére,mint amikor elindultam. Jaj, és a sör...azt el kéne felejteni.
Egyszer pedig már láttam az aranyos kis hasizmaimat, aztán talalkoztam Matyiekkal...
Délután befutott Keny, megörültünk egymásnak. Alex is megkerült, így délután együtt mentünk csavarogni. Ismét óriásit ebédelünk. Nem tom, mondtam-e már,hogy a zarándok menü általában három fogasos és jár hozzá egy üveg bor. Ma rántott tintahal-karikat ettem, ez volt a kezdés. Utána krumplival töltött omlettet, salátával. Hogy a fittnesnek is kedvezzunk�
Utána fagyi.
Fél hét van. Iszonyatosan sokan vagyunk az albergue-ben! De tényleg,mint a heringek. Végül nem adom fel postán a fölös cuccomat, mert 20 fok körüli időt jeleznek, 50% esővel. Ma kb bejött. Nem merem hazaküldeni a három pulcsimat, a cipőmet, az esőkabátomat, pedig ezek jelentik a fő súlyt. Aztán a kotszerek, gyógyszerek. Azokra nem lesz már szükség, de önmagában nem súly. Szóval marad a taxi Camino.

Próbáltam korán feküdni, hogy reggel minél hamarabb tudjak indulni,de a sok ember sok zajt csap és tuti lesz közte, aki nem bír suttogni és az én ágyamnál matat...

10.

Szóval nem szégyen az,ha az ember tisztában van a korlataival. Nekem ez zsákkal 16km, zsák nélkül 25km. Mindkét esetben többször is atleptem a határaimat,de nem esett valami jól. Ma se 18km-t jöttünk a Szörnyeteggel, hanem húszat. Úgy éreztem, ma az Út némi fekete humorral vezet bennünket, ugyanis óriási kereszteződésen, szűk,de forgalmas alagutakon kellett átkelni. Tényleg életveszélyes volt... Tegnap egy nagyon kedves valaki hasonlította az úttesten való atkelesemet ahhoz, amikor a süni próbál √2-vel (gyök kettővel) átjutni az úttesten... fájó porcikakkal eddig tényleg ilyen volt. Erre most a forgalmon át vezet kijelölt hely nélkül...

Egyszer ezen a fatörzsön pihentem meg. Előbb még rajta volt a zsákom is, de...

...lebucskázott. 

Aztán még ilyeneket fotóztam nektek az Úton:

San Romao (ha ugyan ott vagyok) egy négy-öt házból álló falu, az albergue egy erdei kishaz, 3-3 emeletes ággyal.  Barátságos kis gyerekszobák. A fürdő helység nagyon kulturált, tényleg, le a kalappal! A konyha is modern, bár nem tudok főzni,mert nincs itt semmi, én meg biztosan nem cipelek semmi ilyesmit.

Ezeket a sorokat a fűben fekve írom, végre pihenhetek, végre nem kell boltba menni. Ja, mert hogy ismét egyedül vagyok: Matyi reggel úgy döntött,hogy átmegy az északi útra, Kenny pedig üres zsákkal jól tudott haladni és pár km-rel odébb fog megállni. Matyi valószínűleg azért döntött így,hogy a northe felől közelít Santiagohoz, mert így egy nappal később találkozik a francia úton baktató tömeggel. Mi holnap fogunk. Vele tartottam volna,de ez minden nap sok-sok plusz km-t jelent, nem bírtam volna. Sajnálom nagyon, és fura újra magányosan zarandokolni, de nem rossz. Ha nagyon akarok beszélni valakihez, a kis nottinghami Jo itt alszik a kisházban, ahol én. Szerintem a francia Jo is itt fog kikötni, korábban nem igen volt más lehetőség, és lassabban jön,mint én. Nem valószínű,hogy nagy tervei vannak mára.
Különben nagyon kedves fickó, csak úgy érzem, rettentő szomorú. De szerintem az én burámat csípi, ma út közben, amikor pihent egy Kőkút árnyékában, nagyon akart beszélgetni velem. Megkinalt a kis elemózsiájából is, de nem kértem,mert épp az előtt álltam meg pihenni én is. Azóta egyelőre nem láttam, majd kiderül, erre ballag-e, vagy hopponalt máshová..

Miután "beköltöztem" az erdei kis albergue-be, jót aludtam a fák alatt a fűben. Hihetetlen nyugalom van! Hol vannak a többiek??? Itt vezet az Út a kishaz előtt, de esküszöm, senki nem jött erre utánam. Hol van a kis franciám? Hol van Alex? Ha nem lenne itt a kis Jo és a bolond Dan Birminghamből, azt hinném, eltévedtem...de itt vezet az Út, miért nem látok senkit jönni rajta???

Jól van, hát én az eddigi pezsgő életet is kissé sokalltam néha, nagyon jó ez a kis nyugalom. Ma hétkor kapok haromfogásos zarandokmenüt, aztán mielőbb lefekszem, hogy reggel korán tudjak indulni. 

Nagyon örülök, hogy a blogot így délután fél tudom tenni, mert rettentően vicces, de itt, az erdő közepén free wifi van! Ez a lepkeháló adja a gyors netet!

Béke, nyugalom, befelé figyelés...ez a mai program. Valahogy meg kell beszélnem a lábaimmal, hogy ne fajjanak már ennyire. Olyan,mintha a talpaim mára elégelték volna meg a mindennapi kizsákmányolást. Ma az első perctől fájtak, fáradtak voltak. Pedig kenem őket a világbajnok rozmaringos krémmel, és a voltarennel is. De lehet, hogy holnapra egy cataflam is kelleni fog. A mai nap majdnem olyan beledöglős volt, mint az első nap Grado felé..próbára tette a kitartasomat. 

Szóval 79 km. Ennyi van hátra Santiagóig. Vagyis 242 km-t már megtettem. (Mint tudjuk, többet is, de ez most nem fontos). Döbbenet. Számomra teljesen hihetetlen. 

Holnap 26 km, zsák taxizik, és Melidéből próbálom a fölöslegessé vált dolgokat hazapostázni. Ez nagy kiadás lesz, viszont befektetésnek is tekinthető,mert nincs több taxi Camino,ami öt euro ám, illetve hazafelé a reptéren nem ér meglepetés,hogy a zsák súlyosabb,mint a megengedett. Olyankor ott helyben kell rafizetni. Inkább holnap a posta és megnyugodhatok.

 És akkor a mai vacsora :)

Jo, a brazil Tiago (nem San Tiago), és a bolond Dan.

Utána egy furcsa kinézetű,de nagyon kedves francia pár:

Tegnap este még történt ez-az, amiről még nem tudtam,hogy történni fog, amikor a blogot írtam a kocsmában...
Nagyjából hatig tamasztottam a pultot, míg felkerült mindkét bejegyzés. Utána kifekudtem a kertbe a szarongomra, hogy olvassak, amikor Matyi felvetette,hogy menni kéne boltba vacsorát és reggelit venni. Hát,ez némileg elgondolkodtatott, főleg, hogy holnap (ma) 30km-t kell gyalogolni.
Útban a közérthez láttam egy táblát, hogy "piscine munícipal" - ha itt a hegyek között 900 méteren nem is beachet jelent, de legalább egy medencét... mondtam a srácoknak, hogy nézzük már meg... A boltban Alex megkérdezte,hogy nyitva van-e a strand, ott mondták neki (ez nagyon fontos!), hogy hétfőn sajnos zárva van, de be lehet ugrani...!
Kenny emiatt már nem is akart jönni, de Matyi, én, Alex és a rátapadt svájci leányzó elindultunk. Több fickót láttunk már visszafelé jönni a strandról: ők is azt mondták, hogy át kell ugrani a falon..
Odaértünk, és mit látunk? Hogy a már osszekovácsolódott spanyol zarandoktársaink bent lubickolnak boldogan! Ők mutatták meg, hogy hol kell átmászni. Némi mérlegelés után (mire Alex és a svájci lány már félig atjutottak) úgy döntöttünk, hogy lesz,ami lesz, nem hagyhatjuk ki. Ha jönnek a zsaruk, és bevarrnak tizenöt pellegrinót, az a maga módján vicces is lesz. Anyukám nyilván nem lesz túl boldog, ha azzal hívom fel, hogy fogdában ülök és legyen szíves pénzt utalni a számlámra, hogy az óvadékot kifizethessem, különben kiutasitanak az országból...
De igyekeztem nem túl aggódni a dolgot. Ha pácba kerülünk, nem leszek egyedül, és azért hátha valamelyik ügyes kis spanyol zarándok kimagyarázza... Amellett zarandok legyen a talpán,aki húsz méterre egy csillogó vizű medencétől, napi 20-28 km gyaloglás után, mikor ég a talpad a fáradtságtól, azt tudja mondani, hogy ó, nem, köszönöm, nem! Én nem török be egy strandra...
Hát dehogynem! Naná,hogy betörünk!
Szóval óriásit lubickoltunk, jól esett fáradt testünknek a nem túl hideg víz, amiben úsztunk és a meleg vizes medence, ahol ejtozni lehetett. Ez utóbbit a spanyolok kisajátították a végére. Persze mi is odamehettünk volna, de ők nem beszélnek angolul, ugye, mi pedig Matyival nem beszélünk spanyolul. Alex és a svájci lány beszélnek, mert itt élnek Spanyolországban, de el voltak foglalva egymással. A másik bandában van egy cuki nottinghami fiú, Jo, aki ugye angol, és francia irodalmat tanul az egyetemen, sőt, spanyolul is beszél. Igazi ki international boy. Az a tipikus "jól sikerült gyerek". Mindemellett kedves, udvarias, vicces. A szülei biztosan nagyon büszkék rá.
Alexet nem mertem megkérdezni a szüleiről,mert ha valaki 19 éves kora óta kóborol a világban (egész Dél-Amerika, Budapest, Anglia...amúgy görög, aki Madridba jött angol nyelvet tanítani...), attól nem mered megkérdezni, hogy jóban van-e a szüleivel...
Pedig ez annál is inkább érdekelt volna, mert a korábban említett hasonlósága a kedves volt kollégámmal és barátommal nem hagyott nyugodni.
Még nap közben írtam neki, hogy azt hiszem, itt gyaloglok a 35 évvel fiatalabb önmagával, és ha gondolja, uzenhetne neki valamit...ha spirituális élményt keresünk ezen az úton, akkor ez az. Amikor megmutattam Alexnek a kollégám fotóját, azt mondta: lehet, hogy az apám...viccelt persze, de higyjétek el, rohadtul hátborzongató érzés... nem csak hasonlitanak egymásra, hanem egész konkrétan ez a fiú az otthoni kollégám. Csak még van esélye jobban csinálni.
Amikor megérkezett az üzenet, azt hittem, ilyenek lesznek benne, például, hogy sose nősülj meg, vagy hasonlók. De nem. Ezt az üzenetet kozvetithettem:
"Időnként térj le a kitaposott útról! Akkor is odajutsz, ahová szeretnél. Ám inkább csak csatangolj! Egyáltalán nem kell megérkezned."
Nem tom, mindez hatással lesz-e Alex életére, vagy nem, mindenesetre rám hatással volt.
Szóval jót úsztunk és napoztunk a strandon. Matyi szívét Karácsony előtt törték össze, azóta keresi,merre van az egyenes...ahogy ott sutkérezünk, meg nevetgélünk a medence mellett, muszáj volt mondanom neki: "gyógyul már a kis szivecskéd? Nem lehetsz többet szomorú, amikor ilyen kalandjaink vannak az Úton...!" Nem tom, mit gondolt, mert csak mosolygott.
Egyszer cidri volt, mert a kerítés mellett megállt egy autó! Matyival osszenéztünk: jaj,ne már, hogy tényleg itt a rendőrség!

De úgy tűnt, nem az volt. Kicsit még maradtunk,de a lelki szemeim előtt láttam,hogy majd most hívják ránk a zsarukat, úgyhogy jobbnak láttuk elindulni. Főleg, hogy Matyi vett egy üveg bort, és nagyon örül, hogy velem lehet borozni (Kenny nem iszik... nekem van mentsegem: bizonyítottan alulműködik a csontvelőm, kell a vörösbor! Meg amúgy is nagyon szeretem és jól meg is erdemeljuk...)
Úgyhogy a konyhában szépen megvacsoraztunk, nagyokat nevettünk és beszélgettünk Jo-val és a francia Jo-val,aki talán Joseph, de mondta, hívhatjuk Francoise-nak is :D (???)
Ő egy olyan francia, aki valamennyire beszél angolul. Öt egyszer láttam az Úton, napokkal ezelőtt. Előttem haladt, kb száz méterrel. Már felért egy dombtetőre, én még lent kullogtam. Egyszer csak azt látom, hogy ez a fiú bemegy a dombot szegélyező szúrós bozótba, aztán eltűnik! A domb alján a műút volt, pont gyülekeztek valami motorosok.. tisztára olyan volt,mintha hirtelen felindulásból levetette volna magát odafentről... Látnom kellett volna,ha kijön a bozótból, elég közel jártam hozzá. De eltűnt.
Hát, itt a vacsoránál velünk volt, sőt,már a strandon is. Matyi szerint hopponalt ott a dombon. Igen, szerintem is.
Szóval jó társaságban jót boroztunk, aztán lefekudtunk aludni.
Na,hát ezek történtek még tegnap, ki is töltöttek a mai blogot.

Ma meleg szélben indultam kicsivel hét után. Szép napunk volt, leszámítva, hogy ma 30 km-t kell gyalogolni 33 fokos hőségben Lugoig.
Egyébként tényleg nem volt nehéz. Itatók nem nagyon voltak az úton,de legalább hegyek se. Azon kívül persze,amelyiken éppen bandukoltunk. Igazság szerint nekem máris hiányoznak a hatszáz méteres szintkülönbségek, már úgy megszerettem őket... minden kicsi puklinak is örülök, amit meg lehet mászni, mert visszaidézik az elmúlt napok emlékeit. Az első hét nap rohadtul nehéz volt, viszont megérte minden szenvedés! Cserébe a felhők felett jarhattam, és a kollektív szenvedés osszekovácsolt ötven idegen embert csaladdá. Imádtam minden percét.
Fejben jól megbeszéltem magammal, hogy ma  milyen stratégia szerint haladok, hogy bírjam a harmincat.
Csak egyszer pihentem, mert utána nem voltam fáradt. Mire elfáradtam, már nem volt pihenésre alkalmas hely. Egyben nyomtam le 11, majd 19 km-t, mire megérkeztem Lugoba. Végig a Skachers szandalban toltam!(Az egyik labujjamon fura színe van a körömnek, nem preselném bele a bakancsba, ha nem muszáj, nehogy le találjon esni...)

Lugo egy elég nagy város, kb olyasmi, mint Pécs.
Az albergue a varfalon belül van, szép környezetben.
Le a kalappal a galiciai vezetés előtt,mert az út végig szuperül jelezve van (Asturiában tévedtem el folyamatosan), és az állami albergue mindenhol csucsszuper, 6 euróért!

Miután Matyi és Kenny befutottak, és lezuhanyoztak, elindultunk éttermet keresni. Amíg készülődtek, és mi magyarul dumáltunk Matyival, egyszer csak egy hatvan körüli néni, aki egy kínai lánnyal megy, megszólalt:
"Na ne csináljátok ezt gyerekek! Hát mi van itt??"
Új magyar zarandoktárs, aki azt hiszem, Erdelyből indult! Eszméletlen! Mesélte,hogy amióta a kínai lánnyal gyalogol, elképesztő nagyot fordult körülötte a világ! Rengeteget tanul a lánytól,aki teljesen más szemlélettel éli meg a dolgokat, a teljesen eltérő kulturális különbségek miatt. A néni rettentően élvezi ezt a táguló világot, amiben része lehet itt az Úton.

Ebédre végül Kenny és Alex egy drágább helyre ültek be, de mi mondtuk,hogy bocsi, 15 euro túl drága nekünk egy menüért, és akkor még szervizdíj, ja,meg az óriási sör,amire mindennél jobban vagyunk ebben a hőségben... Szóval mi a varfalon kívül ültünk be valahová 9 euróért. Az elég jó ár.
Én már hulla voltam, mikor megint vásárolni kellett menni... mondtam Matyinak, hogy különben én itt a Caminon nem ettem naponta háromszor, amíg egyedül voltam... Jó, reggelit veszek...
Vásárlás után már tényleg kipurcantam (mondjuk attól otthon is), visszamentünk az albergue-be pihenni. Már fél hét volt. Matyi még elment, korbesetálta a várfalat, utána beult a Katedrálisba meghallgatni egy templomi koncertet. Esküszöm,én is akartam menni, de nem bírok! Írtó fáradt vagyok, nem lehet ennyit mászkálni 33 fokban, 30km után...
Így valahogy életben tartottam magam,amíg visszajöttek (a koncertre Kenny is ment), mert a bort kár lenne holnap magunkkal cipelni... azért az jól fog esni...

Holnap már a tizedik...
Vége a nyugodt kis magányos setának, mert becsatlakozunk a Francia útba, ahová azért nem akartam menni,mert fürtökben lognak az emberek.
Hegyek se lesznek. Csak megyünk. Megyünk... hazafelé.

Indulás: 6:45, idő: köd koddel.

Mégez előtt, amikor egyre többen ebredeztek, nagyon gyorsan rájöttem, hogy tegnap elfogyott a wc papír az egész albergue-ben. Az utolsó maradtka gurigát én loptam át a fiú wc-ből a nőibe. Ennek eredményeképpen reggel volt kétségbeesés! Persze nem én, mert én Oviedó óta hurcolok egy saját gurigát, úgyhogy én csak nevettem. Induláskor odadugtam a még alvó Matyi kezébe, elmondtam, hogy úgy vigyázzon rá,mint az életére, csak Kennynek adja oda!

Azzal elindultam.

Meglehetősen hideg volt, pedig Kennyi tegnap azt nézte a telefonján, h ma 33 fok lesz... Jó,az igaz, hogy 800-1000 méter magasan csavargunk, nyilván hűvösek a reggelek. Gyönyörű képeket szerettem volna készíteni arról, hogyan készülődött a Napocska az ebredésre, de a telefon nem adja vissza. 

Amúgy ilyen jeleket követünk olykor (tisztára,mint valami titkos szekta): 

Pénteken alulról súroltuk az 1200 méteres magasságot, de ma is 1000 M felett jártunk. A látvány olyan volt,mint amikor nagyon jó voltál és megérintheted az eget... Eszméletlen fenyjáték, tejszínhabként fodrozódó felhök omlanak le az égből, folynak le a völgyekbe. Előtte-utana köd és szürke felhő vett körül, de megint tanúja lehettem,hogy bármi baj legyen is, a felhők felett mindig süt a nap!!!

Ma csak egyszer váltottam cipőt, nem igen pihentem, ezért elfogyott a lábam,mire beértem O Cavado-ba, egy soha véget nem érő fehér kavicsos út után. De az állami albergue tökéletes. Kulturált, tiszta. 

Matyiék is hamarosan befutottak, Alex is, és új barátunk lett: egy svájci lány, aki itt Spanyolországban tanul spanyolul. Granadában, pontosan. Arról a helyről írom a történelmi regényemet vagy három éve...

Miután mindenki lezuhanyozott, mosott, elindultunk éttermet keresni. Szeretünk nagyokat enni, inni, és úgy érzem, meg is erdemeljuk!

Wifi sajna csak a kocsmában van, itt írtam az utóbbi két napot, a pultot támasztva :) 

Jó reggelt!
Ma hétkor sikerült elindulnom, Matyi és Kennyi még aludtak. Megint felhőben vezetett az Út, ami mondjuk kevésbé szép, mert szürke, borús hatást kelt, viszont vicces, hogy a pilláimon, a hajamon is kicsapódik a pára - én is felhő vagyok �
Ma volt az első nap, hogy időnként sikerült üres fejjel bandukolnom..az egóm még jelen van, de a gondolataim időnként szerte foszlottak.
Sajnos a telefonom dél körül lemerült, onnantól nincsenek képeim, de azért ma is csodálatos volt az Út!

Mint egy kis golyó, úgy értem be Fonsagradaba hat és fél óra alatt, pedig féltem, hogy nehéz lesz...az elején és a végén volt szivatós, ott durva szintkülönbség és emelkedő van, de már szeretem őket.
Kettő óra előtt értem a városba, ott akkor bejelentkeztem az állami albergue-be (6 euro es nagyon pöpec!). Aztán nekiindultam keresgélni a motyómat,mert nem ide hozta a taxi, hanem egy bárba.
A mosott ruhaimat Matyiék hozták, csakhogy ők még mindig nem értek ide, úgyhogy abba bújtam,amim volt.
Csak már nagyon éhes voltam, nem bírtam megvárni őket. Csatlakoztam az apukához, aki a fiával van és az egyik kedvencemhez, mert ők is éttermet kerestek. Így ültünk be a Marinaia sea bárba, ahol már a többiek partiztak. Apáék odaultek a többiekhez, én nem akartam,mert nem tartozom én hozzájuk, ezért megkérdeztem a mindig magányosan vacsorazo srácot,hogy odaülhetek-e hozzá. Alex is nagyon kedves, és rettentően hasonlít Tibor kollégámra a suliból, csak 40 évvel fiatalabb. De ugyanaz a szomorú kiskutya tekintet, ugyanaz a kivülállás, miközben ha beszelgetsz vele, hamar kiderül, milyen értékes fickó.
Alex ráadásul görög, és aki ismeri Tibort, tudhatja,hogy a szívében ő is az. Nagyon jó élmény volt Alexxel dumálni, míg ki nem derült, hogy angoltanár :) :)
De igazából tényleg nagyon jól tudtunk beszélgetni, az ég világon mindenről!
Én bort kértem a vacsorához, ő vizet iszogatott, de engedte, hogy megkinaljam, úgyhogy sikerült leitatnom szegényt.
Mikor visszatotyogtunk az albergue-be, a recepciós néni mondta,hogy megjöttek Matyiék (korábban már kérdeztem, hátha csak elkerultuk egymást ebben a tágas albergue-ben).
Kiderült, hogy fél 12-kor indultak!!!! Még beültek reggelizni valahová, szóval nem rég érkeztek... :)
Hát, a mai nap lényegében ennyi...
Veszteség lista egy hét alatt: az egyik trikom, fél pár zoknim, a pici tusfürdőm és a töltöm feje, amit konnektorba lehet dugni... De ebben a nagy családban bárki bármit szívesen kölcsön ad, fel se merül, hogy valaki lenyul valamit. Itthagyhatsz bármit a szobában, mind ismerősök vagyunk, és ez nagyon jó érzés.