Hát akkor kezdjük elölről.

Ha valaha az életedben szeretnéd érezni, hogy élsz, mindenképpen el kell menned egy zarándokútra egyedül. És nem, nincs elég messze sem a Mária-út, sem a magyar Szt. Jakab út. Ide kell jönnöd, bármelyik útra (akár az angol útra,ami nincs 100km), hogy megtapasztald annak az erejét, milyen elveszíteni a korlataidat. A nemzetiségedet. Itt nem vagy nő,nem vagy férfi. Nem vagy magyar, nem vagy olasz, semmi. Itt ugyanolyan zarándok vagy csupán, mint a többiek, és legyél bármilyen megátalkodott antiszociális emberkerülő magányos farkas (pl. mint én), meg fogod tapasztalni, hogy egy spontán köréd fonódott család tagja vagy, akire vigyáznak,akire figyelnek. Hagynak egyedül bandukolni, de minden reggel megkérdezik tőled,hogy jól aludtál-e, minden rendben van-e veled? Este megkérdezik, hogy találtál-e ágyat - és őszinte aggódás csillog a szemükben! Itt nagyon sok a spanyol zarándok, szerencsére ők beszélnek angolul és a szállásadókkal vívott csatákban segítenek. Kezdjük el a napot.

 Szép napfelkeltében indultam útnak fél nyolckor. A zsákkal. Felfelé vitt az Út, pedig erről nem volt szó mára...
Hamar egy nagy felhőben találtam magam, előre látsz 20 métert, többet nem. Csak az angyalkák csengettyűi kísérnek. Valahol oldalt a tejben legelésznek.

Csak megyek. Úgy érzem,én vagyok a gyűrű hordozó. Lambast, tundekenyeret eszem, ez tart életben, bár a végzet hegye helyett egy sokkal szentebb helyre igyekszem. A gyűrű mondjuk otthon maradt, nem valószínű, hogy a tűzben, amelyben a többi emlékem fog eggyé válni a végtelennel, elégne. De azért itt hordozom a szívem kis rejtekében. De csak Fistetráig.
Ez még messze van. Még két hét.
Most csak az út létezik,a Szörnyeteg (ne haragudj, Kati!!!! Azért szeretem, remek zsák ám!) a hátamon és a kis Alien a csuklyás izmom helyén. Indulás előtt tartottunk egy megbeszelést az utóbbi kettővel,h jól viselkednek és akkor türelmesen cipelem őket. Különben baj lesz!

A megbeszélésre az Utat is meg kellett volna invitalni, mert akkor ő is tudná, hogy ma nem lehet velem játszani. Így viszont egy pillanat alatt eltévedtem, ismét két-harom plusz km-rel kell számolni. Pedig olyan jó időben indultam, mostanra mindenki előttem jár..

Ismét gyönyörü helyek. Nagyon élvezem. Salime előtt egy vízerőművön haladunk át,a vízerőmű pedig csodálatos kék tavat jelent a zöld hegyek között. 

És egy bárt a gát mögött.

Titkos segitomtől ez az üzi jött ma reggel: "Holnap egy duzzasztógáton keltek át, a gát előtt közvetlenül van egy kilátó (mirador), érdemes kinézni. A gáton athaladva balra kanyarodik az út, az emelkedőn egy bár és szállás. A bar kerthelyiségéből egy klassz lépcsős teraszról Riviéra hangulatú a kilátás. A teraszon egy fiatal kutya, aki barátságosan harapdálja a hátsódat, de nem kell félni tőle! :)"

És lett kilátó, bár és kutya :)))

Azt is írta: "szeretve és védve vagy" És tényleg. Még itt a bárban történt, hogy már pont indultam volna, amikor az olasz bácsi a kezembe nyomott egy nagy pohár sört! Atya ég! Meghívott, csak engem!

Közvetlen ez után a két kedvenc pellegrinom, akiknek most még nem tom a nevét,de együtt jövünk az eleje óta, nagy aggodalommal odajottek hozzám, hogy elmondják, kiderítették, hogy Castroban, ahol meg akarok állni, nincs ágy! Fullon van az albergue! Mindenképpen Salimében kell maradnom. (Reggel óta ezen gyozkodnek) Sajnos a következő harminc kilométeren nem is lesz szállás. A kedvenceim közül az egyik egy ötvenes nő. Csak azért mondom,nehogy valaki félre értse. 

Kénytelen voltam hinni nekik, szóval már csak hat km volt hátra a mai setából, az meg semmi. Cserébe holnap 28 lesz. Fasza.

Elindultunk:a Szörnyeteg, az Alien, az Út, és én, én vittem a sört is a pocakomban, közben ezerrel tűzött a nap. Mi lesz ebből???

Ma végig szandálban mentem, nem volt szükség rá,hogy váltsak. Nem ért baleset az erdőben sem, kivéve, hogy egyszer valahogy hozzám vágódott egy kisebb szikla, épp az achilleszemet ütötte meg. De ez a Columbia bakiban is fájt volna. Illetve egyik alkalommal, mikor megálltam fotózni valami szépet, ALLTOMBAN kibicsaklott a bokám! Hajszálon múlt,hogy nem egészen, mert akkor itt lett volna vége a Caminomnak. Tiszta vicc, hogy mi minden miatt aggodtatok, pedig az a legveszélyesebb, ha acsorogsz itt a Caminon:)))) Itt menni kell. Jaj, van ám rajtam kívül is bolond ezen az Úton! Az egyik fickó vegigfutja, baszki! ??????? Hát gyalogolva is brutál időnként, ő meg fut... Úgy hallottam, hogy a Maratonra készül és azért...de a Maraton 42 km, ez meg csak Santiagoig 321km... Én már 154 km-t megtettem...a többiek kicsit kevesebbet, ők nem tévednek el annyiszor :) 

Egyszer csak mellém ér egy fiú és egy lány, szokás szerint köszöntjük egymást. Beszélgetünk kicsit, kiderül,h Irunban kezdték az Északi úton. Kérdeztem, mert irtóra piszkálja a fantáziámat, hogy az északi út nehezebb-e,mint ez, de azt mondták, nem! Sőt, nagyon szép, sokszor a tenger partján sétálsz és mezítláb mehetsz a homokban. Nincsenek ekkora szintkülönbségek sem. (A norte utolsó egyharmada tulajdonképpen a Primitivo. Ők például már 25.napja vannak úton! Azta! Irigylem őket... Nekem az egész lesz 22 a repüléssel együtt...)

Aztán megkérdeztem őket, honnan jöttek. A lány válaszolt,hogy ő Franciaországból, és mutatott a srácra, hogy ő magyar... Hoppá!

Így hát, magyarul köszöntem neki, és kölcsönösen megörültünk,hogy végre valakivel lehet igazán jót dumálni!

Ettől kezdve együtt haladtunk, jól megbeszéltük,ki miért van itt, és még egy csomó mindent.

A lány Kenny, a fiú Mátyás... kiderült,hogy ő látasból ismer már tegnapról, egy albergue-ben aludtunk... Emlékezett az alsó ágyra,ahol aludtam, meg minden.

 Aztán Salimében minden albergue foglalt volt, egyetlen helyen akadt szabad ágy: egy hostelben, de itt saját szobát kaptunk három ággyal, saját fürdőszobával! 15 euro fejenként,de kimossak, megszárítják a ruhánkat. 

Zuhany után kerestünk egy helyet, ahol ehetünk, és találtunk is. Haromfigásos menüt kaptunk 12 euróért. Szóval ma dorbézolás van, de majd holnaptól jobban odafigyelek.

Délután egy kicsit várost néztünk, utana pihi, és az esti szokásos. Lehet,hogy elmegyek velük a misére este. Ideje hálát adnom mindazért, amiben részem lehet. Bár folyamatosan megköszönöm. Ez fontos. Mindig köszönd meg a legapróbb dolgot is, amit az élettől ajándékba kapsz! Csak akkor érdemled meg a nagyobb dolgokat!

Buen Camino!

A mai reggel hűvösen indult, féltem,hogy megint esni fog. Durva köd volt vagy felhő, nem tudom.

Aztán szép lassan, álmosan felkelt a napocska, kinyújtózott és mosolyogva mondta: Buanos Diaz!
Ettől kezdve gyönyörű helyekre vitt az Út.

Ma van a legnagyobb szintkülönbség, 600 méter folyamatos emelkedő. De ha fejben rakeszülsz, könnyű lesz. Már szeretem ezeket az emelkedőket. Értem vannak. Hogy alam csusszanjanak és felvigyenek a csúcsra. Úristen,de régen jutott eszembe a kedvenc versem...most idekéretőzik. Szép lassan kell olvasni, minden szót megizlelve:

Reményik Sándor: Tündérfok

Remek alvás után frissen ébredtem hatkor. Azért sikerült nyolcig húzni a szuttyögest, mert tudtam, hogy a batyu ma taxizik, csak a célpontot illetően voltak kétségeim. 

A legtöbben, majdnem mindenki a 18 km-re lévő Borres-be megy. Utána viszont nincsenek jegyzett albergue-k, ahová a motyómat küldhetném, csak Polában, ami 28km. 

Szerencsetlenkedtem hosszasan, megvitattam a többiekkel, és döntöttem. Nyolc órakor ez az üzenet hagyta el a telefonomat:

"Én egy idióta vagyok. Rajtam kívül csak egy másik bolond nő megy Poláig. Baszki."

Hé,el fogom veszíteni a kis "családot", akikkel napok óta közös az Út... Hozzászoktam már, hogy ötven pellegrino ugyanazon az úton jár ugyanakkor, olyanok,mint picike, vékony Sinus és Cosinus vonalak, időnként ketesztezve egymást. (Hm, Gyuricza tanarurnak fennakadna a szeme, hogy ilyen hasonlat jut eszembe pont itt pont nekem �) És most a többiek megállnak Bores-nél, egyedül megyek tovább. Persze eddig is egyedül mentem, de tudtam,hogy az alberguében talalkozunk.

A mai elmebeteg távot három megallással fogom véghez vinni. Szerencsés vagyok,mert mindig észreveszem a legszebb helyeket,ahol senki nem állna meg, csak én.. Ma is a legklasszabb helyeken pihentem és szellőztettem a lábam. Kisebb-nagyobb műtéteket végeztem, és mentem tovább. Tegnap este FB-on rám írt egy ismeretlen fiatalember a Camino csoportból, és nagyon kedves tanácsokat adott. Ma sokat járt a fejemben a legfontosabb: "Ne csináld meg. Csak járd végig!"
Csak... járd... végig. Csak... járd... végig.

A botokkal kapcsolatban eszembe jutott még néhány dolog. Mi mindent tudnak még???
Amikor épp nincs rájuk szükség, a honod alá csapod őket. Ha kicsit rogyasztod a térded, és mondjuk csúszós leveleken allsz, máris Síelhetsz lefelé a lejtőn!
Vagy ügyesen elhajtjak a szederindákat, ha belógnak az ösvényre,ahol jársz.
Vakarozhatsz is velük!
Ha egy szemből jövő teherautó mégis el akar ütni, kiszurhatod velük a sofőr szemét...

Pannika ma kétszer is fejbe vágott! Ma valahogy csendesebbek voltak a szokottnál, tették a dolgukat. De amikor könnyű az Út,csak kézben viszem őket. Egyszer csak, zsupsz! Pannika fejbe csap! Jól van na, akkor dolgozzatok, de megoldottam volna egyedül is... Délután ugyanez megismétlődött. Úgyhogy ezennel megszavazom a két kék turabotomnak, név szerint Pannikának és BOTondnak a Sztahanov érdemrendet... próbáltam elmagyarázni nekik, hogy ez az egész nem a munkáról szól,de hiába...

Sokat énekelek út közben. Volt egy dal, amin két napja gondolkodom. Valamiért szeretném most kienekelni magamból. De nem akart eszembe jutni. Aztán ma valahogy sorrol sorra megérkezett. Hangosan énekeltem a hegyeknek és a teheneknek. És most először az úton sírtam. De ez a történet eddig tart, mert ez most olyan,ami csakazenyem.

Vikinek üzenem, hogy nem hoztam gázspray-t de a vaddisznóknak eszükben sincs megtámadni. Ennek két oka van legalább: az erdőben sár van. A cipőm olyan hangosan cuppog, ahogy bandukolok, hogy messziről meghallják. A másik, hogy rettenetesen bűzlöm! Annyira, hogy még a legkevésbé ápolt vaddisznó is fintorogva elfordul... Szóval biztonságban vagyok:)

A"nap minden reggel felkel. Rajtad áll,hogy latod-e. És szépség kíséri az utad..."
Az én utam tehenek kolompjai kísérik, de már rájöttem,hogy ezek nem is tehenek, hanem angyalkák. Angyalkák csengettyűi kísérik az utam. És sajnos tragyaszag...

A 28 km-es táv vége előtt négy km-rel ütött be a kurvalófasz.

Háromszor sikerült eltévedtem! Ahogy faradsz, csökken a figyelmed, elkalandozol, és elmész a jel mellett. De háromszor??? A harmadik alkalommal még vissza is mentem megnézni,de nem küldött más felé. Egyszer csak rájöttem,hogy már rég nem az Úton bandukolok! Vagyis kutyagolok. Jobban illik ide ez a szó. Végül 35 km után érkeztem meg Pola de Allende-be. Meg kell mondjam, mindennek ellenére ma érkeztem meg a legjobb fizikai és mentális állapotban. Ha nincs a plusz hat km, nevetve jövök... Most azért sem nevettem, mert a taxival az állami alberguébe küldtem a nagy zsákom (ja, mostanra a nyakam megint hurka), csakhogy az kurvara zárva van! Ekkor érkezik Fernando kis serege, akik spanyolul karattyolják,hogy a munícipal albergue zárva van! HONNAN TUDJÁK???? Így hát elballagtam utánuk a magán alberguébe, ami egy bár is egyben. Ott felcsimpaszkodtam a barszekre és mantraztam, hogy minden meg fog oldódni. Amúgy tényleg nem aggódtam a cuccot miatt, csak már iszonyú fáradt voltam, szerettem volna végre egy ágyat és a holmimat. A pultos nem tudta az állami albergue számát, ezért a rendőrséget hívta! Jellemző... (Anyukám,emlékszel, mikor Plitvicén kijött ránk a rendőrség???)

Végül kiderült,h az albergue nyitva van, csak be van szorulva az ajtó... Akkor vissza a városka másik felére a vicceket! Reméljük,ágy is lesz.

Négyen voltak a 26 ágyas szobában, ami egyébként egész kulturált. Recepciós sehol, de az egyik zarandok azt mondta, zuhanyozzak le nyugodtan, válasszak ágyat, majd ha jön valaki,fizetek. Így aztán végre jöhetett az esti pihenö.

Az egyik lakó egy olasz fiú, aki pont olyan rosszul beszél angolul,mint én, és pont olyan szívesen, úgyhogy együtt kerestünk vacsorazo helyet. Közben jót beszélgettünk, nagyokat nevettünk. A zarándok menü hamburger hús volt buci nélkül, tükörtojással, kromplival és kis bagette-el. Farkas éhesek voltunk, jól esett. Sört ittunk hozzá. Valamiért itt nem kívánom a bort.

Holnap is szeretném taxiztatni a táskát,mert ettől a tavtól megint bedagadt a csuklyás izmom és holnap jön a nagy ... nehézség. A Hispitales hegység és a legnagyobb szintkülönbség. Csak holnap még hagy ne gyilkoljam le a vállam újra! Utána viszem én, ígérem...Aa
Lehetséges,hogy azért olyan nehéz a zsákom, mert magamat cipelem benne? Semmit sem szabadna magunkkal hozni ide. A saját testünk éppen elég nehéz. Mégis, mi mindent cipelunk... Mentsegemre szolgáljon,hogy MINDENT használtam az elhozott dolgaim közül, semmi sem fölösleges holt teher. 

Boldog vagyok itt. Buen Camino!

Ma a korai indulás elmaradt, mert az albergue összes lakója úgy aludt, mintha fejbe vágták volna. A luxus szálláson a reggeli elég nevetséges volt, de sebaj. Ettem, amennyit bírtam és hogy a többieknek is maradjon.

Aztán fél kilenckor indulás: ki az esőbe! Szép őszi reggelre ébredtünk, de jó lesz így bandukolni! Legalább kipróbálom az esőkabátot is. 

Hát, combos nap volt, valószínűleg zsák nélkül is az lett volna.

Viszont ma láttam a legszebbnek: sűrű erdő, meredek hegyoldal, köd, szitáló eső... tényleg már vártam, hogy előbukkannak a hegyi gorillák. Csodálatos volt!

Mai zarandoktársaim ugyanazok,akkikkel első nap találkoztam: Fernandóék, az apuka a kisfiúval, meg a többiek, de a mai táv vége felé már vicces volt, hogy sokadszorra futunk össze, ezért a végén dumáltunk kicsit: Anatioly Zhivagoval Oroszországból. Örültem, hogy végre valakivel lehet dumálni. Aztán ő elorement, mert gyorsabban haladt, de az alberguében ismét találkoztunk. Vicces volt:) Alakulnak ezek a kapcsolatteremtés dolgok, már érzem,hogy szűrődik át némi fény a pajzsom résein..de egyelőre még az vagyok,aki voltam: magányos farkas, aki egyedül gyalogol.

Két dologról még nem szóltam: az egyik, hogy az erdők, amelyekben haladok, sokszor elegyes erdők: eukaliptusz illatban sétálok! Olyan jó lenne,ha látnátok, éreznétek.

Tineo a városka neve, ahová ma érkeztem. Nagyon kedves hely, csinos, rusztikus házakkal. Ma is puccos szallásom lesz: egy igazi palotában alszom! Tényleg. 12 euro és még szauna is van. Sajnos erről csak holnap reggel értesülök, így a szauna ma kimarad.

Reggel egész jól tudtam mozogni, így a reggeli után osszekészítettem a zsákom a taxi számára, és egy szál kis táskával útnak indultam.

Ma nem lesz nehéz napunk,csak az elején kell két magas hegyet megmászni, de utána nyaralás! Főleg a Szörnyeteg nélkül!

Tegnap nagyjából 2km/órával haladtam, ma a két hegyet és hét km-t egyetlen óra alatt sikerült teljesíteni! Olyan gyorsan túl voltam rajtuk, hogy észre sem vettem!

Pannika és Botond megint fantasztikus munkát végeztek!

A mai út csodálatos volt, öt óra alatt értem Salasba pihenő nélkül, végig a Skachers szandalban (tegnap 10 óra alatt tettem meg 30 km-t)!

Semmi baj nem történt, a tegnapi vizholyag kipukkant, a másik lábamon lett új, de ez nem probléma. Az izmaim nagyon fájnak, de amíg cataflam és lóbalzsam van, addig nincs mitől félni!

Egykor foglaltam el a szállást. Puccosnak tűnik, az is, de csak 13 euro reggelivel. Totál tajidegen és steril, de ma jó lesz ez. Holnaptól vegyulok a pornéppel...(csak viccelek! Szeretem az embereket!!)

Ezt a képet egyrészt a hangulat miatt, másrészt,hogy megmutassam, azért vagyunk itt is néhányan. Harmadrészt azért, mert ők a kedvenceim: apa és fia.

Estefelé, mikor elkeszultem a gyógyászati feladataimmal és lábra tudtam állni, felöltöztem meleg cuccba, mert hideg van, és leballagtam a "városba" (nem merném 100% állítani,hogy az), fotozgattam. Egész jól dolgozik már a telefon is fényképezőgép helyett, pedig szegény, eddig nem volt túl ügyes. De most ennek is örülök.

Valójában vacsorát kerestem, egy olyan helyre szerettem volna beülni,ahol látom a középkori varromot és mellette a templomot. A várat nem láttam végül,mert a falai alatt ültem...! 

Amig vártam a vacsorára ( igen nehéz szülés volt,mire a kislány megértette, mit akarok tőle...) megérkezett Fernando és kis csapata - némileg megviseltebbnek tűntek,mint tegnap. Úgy látszik,ma rendesen gyalogoltak. 

Neki nem volt ereje nagy udvozléshez, pedig én széles vigyorokkal integettem. De egy másik bácsi, egy csupa mosoly kis öreg már messziről üdvözölt! A nevemet is tudta! 

Jót mosolyogtam,hogy ülsz egy asztalnál bárhol a Caminon, már lezuhanyozva, megpihenve, fájó testrészekkel, és látsz távolabb így vagy úgy öltözött embereket, papucsban, kissé furcsa mozgással... hiába a kulturált öltözék, pontosan lehet tudni,ki zarándok :)))

Amúgy nagyon sokan vannak ezen a Primitivon is. Döbbenet. Eljössz ide, hogy egyedül gyalogolhass, de 50-100 méterre előtted-mogotted bandukol valaki. Vagy valakik. Általában párok vagy 2-3 fős csapatok, néhány egyedül túrázó srác és én. Egyedül gyalogló lánnyal nem találkoztam. Majd néhány nap múlva követ Felhőlány Steffi, aki egy másik útról tér rá a Primitivora. Úristen, el se tudnám képzelni,hogy ha már hetek óta magashegysegekben kínlódom, majd még utána jöjjek ide...! Az északi út és a Primitivo a legnehezebb útvonalak. 

Különben az otthoniakon kívül Steffivel irogatunk egymásnak, ha épp van wifim. Eszméletlen egy nőci, sokat segít nekem, vagy ha nem tud valamire válaszolni, akkor is jót dumálunk. 

A vacsoram kiadós volt és olcsó: sörrel együtt 9:50.

Utána visszaballagtam a steril kis albergue-be (hagy ne mondjam, eltévedtem!:))) ) és sokat dolgoztam ezen a blogon:)

Közben lakotarsaim, két öregember és egy idős hölgy, nagyon kedvesek voltak: pálinkával kínáltak,de mivel sajnos nem szeretem, sört kaptam tőlük. Ők nem caminoznak, ott partiznak. 

Közben bért az apuka a kisfiúval, akiket a mai nap reggelén fotóztam. Ők a kedvenc kis pellegrinóim mostanáig. Így hatan aludtunk ma a puccos akbergue-ben.

A sörözés miatt, és mert a képeket egyenként kell feltoltenem ide, jó későn feküdtem le..

Ennek a napnak adhatnánk azt az összefoglaló címet, hogy "Hű, bazmeg!!!!"

De mivel anyukám is olvassa e sorokat, próbálom kulturáltan kifejezni magam. Sajnos a mai napot káromkodás nélkül visszaadni picit nehéz.

Ebben a szóösszetételben minden benne van: minden szépség, minden fájdalom.

Caminot akartunk? Akkor kezdjük az elején.

A reptéren a zsákot tíz kilósnak mérték,amit nem értek,mert alig hoztam valamit,az is mind fontos. Eskü.

Ma reggel, amikor felvettem, pont olyan lelkes voltam,mint tegnap, mégis úgy éreztem, legalább tizenöt kiló. Atya ég,hogy fogom ezt cipelni a hegyekben??? Öt kilorol volt szó!

A mai napi első challange a Katedrális megtalálása és a zarandokútlevél (Credential) kiváltása, benne az első pecséttel. Akinek ez nem sikerül, utazhat haza, mert enélkül nem lehetsz zarándok. Megjegyzem, otthon is kiváltható,csak ha nem onnan indulsz, nem kapsz bele pecsétet. De tudom,hogy sok szállás nálunk is olcsóbb zarándokútlevéllel! Természetesen elfogadják a Santiagoit is.

Már korán reggel találkoztam egy középkorú spanyol párral,akik köszöntöttek: Buen Camino! Ez volt az első... jól esett, nem is tudtam,mit kell mondani. Mondjuk azon elgondolkodtam, honnan tudták? Máris ilyen szakadtnak tűnok???

Némi kovalygás után megtaláltam a turist office-t, mert a spanyol zarándok-pár vélelmezte,hogy a katedrális még nincs nyitva. Az irodában biztosan segítenek majd. 

Voltaképpen így is lett, csak az volt a bibi, hogy kilencig várni kellett,hogy kinyissák (addig találtam egy piacot, ott vettem reggelit), aztán mikor kinyitották, egy végtelenül flegma, undok fiatal fickóval kellett zöld ágra vergődnöm. Tudjátok, amikor életetek első Caminojára "váltotok jegyet", tele vagytok egy csomó új és nagyszerű érzéssel, akkor azért azt várnátok el kb mindenkitől,akivel találkoztok,hogy hasonló pátosszal tekintsenek rád, amikor átveszed az útlevelet. Nem,ez itt bunkozott már az elején, velem, aki mindig mindenkivel olyan kedves vagyok...

Na mindegy, aki utánam megy, rúgja bokán a kis köpcös szőröst. 

Nem hagytam,hogy elrontsa a jokedvemet, az útlevél birtokában végre útnak indultam.

 Sokáig tartott,mire kikeveredtem Oviedo városából,de legalább már az Úton jártam és ez óriási örömmel töltött el! Vigyorogtam, meg minden! Irtóra tetszett,ahogy egyszerű, graffiti-szerű sárga nyilacskakat követek egy ekkora városban.

Mikor az Út a hegyek közé fordult volna, megálltam egy padnál és megejtettem az utolsó igazitasokat, mielőtt eldurvulnának a körülmények. Meghúztam a zsákom pantjait, hogy minél jobban ráfeszítsék a táskát a hátamra. Bekentem magam naptejjel, mert eléggé égetett a júliusi napocska, és az idő a 11 órát súrolja. A szandált bakancsra váltottam, alá zokni. Kész! Mehetünk!

Hihetetlen izgalmas volt, szó szerint lélegzetelállító! De örültem,hogy egyedül vagyok, akkor allok meg levegőt venni és pihenni, amikor akarok! Senki előtt nem kell szégyenkeznem, amiért ilyen hurkalé vagyok. Érdemes is volt meg-megallni, mert szép volt a táj,amerre vitt az Út.

A cipeles eléggé megviselt, de bandukoltam tovább, kitartóan. Kicsit zavart, amikor valaki lehagyott, főleg azért mert az illetők kivétel nélkül 65+-os papák voltak... Alkalmanként megálltam hogy pihenjek, szellőztettem a lábam. Egyik alkalommal egy patak partján hűsöltünk: a lábaim, az okoska botocskák és én. De ezért később kikaptam, hogy szigorúan tilos lábat aztatni! Csak pár perc volt, na, ami után jól megszaritgattam őket, és tudom, hogy labikoim örültek a felfrissülésnek!

Nem csak a pihenést,a kaját is ügyesen osztottam be, mert bár kora délutánra már nagyon fájt mindenem, főleg a vallaim a zsák súlya miatt, azért a fajdalomban is volt néhány perc, amikor egy pillanatra semmi se fájt... ilyenkor gondoltam arra, hogy egész jól megy nekem ez a zarándoklat..

Csakhogy, mint minden jó sztoriban, jönnie kellett a fordulatnak...

A mai cél Grado volt, bár be kell vallanom,már reggel, délelőtt azon gondolkodtam,mi lesz,ha nem bírom. Kurva nehéz a zsákom, eskü nem hiszti, hanem minimum tíz kiló, azzal megtenni ekkora utat, hegyre fel, hegyre le... délután háromra mar tökéletesen szetszaggatta a boromet és alatta az izmokat a vallamon, amennyiben rendelkeztem ilyesmivel azelőtt... 

Öt km-rel Grado előtt azért már mertem örülni,hogy jó lesz ez, meg tudom csinálni,csak már a lábam is annyira fáj,hogy jobb menni,menni, nem bírok megállni,mert abból rogyas lesz.. 

Ekkor ütött be a kurvalófasz (az Állatkertben így mondtuk anno, ha valami másképp ki nem fejezhető mértékű probléma adódott).

Haladsz a műúton, felfelé kezd kanyarodni. De leágazik róla egy kis kavicsos út. A kettő között ott a jelző kő, csak épp nyíl nincs rajta!!! Basszus! Logikusan mit csinálsz? Folytatod az utad a műúton, nem? De. Hát hiba volt. 

Felmentem a végéig, nuku jelzés. Azt se tudtam,hol vagyok,csak azt, hogy nem bírok tovább menni, nem is a lábam, hanem a rongyos vállam miatt, aminek még mindig ki kell bírnia a zsák teljes súlyát...

Egyszer csak odaér mellém egy puccos piros merci, benne egy csinos negyvenes hapsi. Amíg nezelodott, hogy ki tud-e kanyarodni, sajnos nem úszta meg: megkérdeztem, melyik út megyen itt Gradoba?

Baszki! Minek ül valaki ilyen kocsiban,ha se angolul nem beszél,se azt nem tudja, merre van az öt km távoli város. Elég nagy város. 

Végül rendes volt, spanyolul mondta,hogy uljek be, elvisz odébb a tablahoz, megnézzük, hol vagyunk...

Ez szuper, de jesszus!!! Le kell vennem a zsákot, mikor már a bal karomat mozgatni se bírom a szakadt vállam miatt... De tudjátok, a stresszhelyzetben az adrenalin segít...zsák kissé darabosan le, kocsiba beül (azért eddigre már a combom is sajgott), fickó hajt a táblához. Igazából nem ment el odáig,mert 30 méter múlva épp előttünk szállt ki egy kisbuszbol egy halom nyugdíjas zarándok. A mercis fickó nyilván úgy gondolta, ezek is olyan eszehagyottak, mint én, valószínűleg ugyanoda mennek...majd eligazitanak..

Így történt, hogy Fernando bácsi és társai osszeszedtek engem, kb mintha a cipojukre ragadt rágógumi lennék. 

Különben nagyon helyesek voltak, csak sajnos nem beszéltek angolul. De tök lelkesen karattyoltak spanyolul, és örültek, hogy mosolyogva bólogatok..

Fernando bácsi volt az egyetlen,aki beszélt angolul (alapvetően azt figyeltem meg, hogy ha valaki beszél angolul, az minimum hetven fölött van..)

Nagyon édes volt: biztos látta, hogy a végemet járom, mert nem hagyott leszakadni, jött velem végig jól lemaradva a többiektől. Közben szóval tartott, hogy elterelje a figyelmemet. Így aztán mesélt a tradicionális kis fatákolmányokról, amelyekben a spanyolok gabonát, ilyesmit tartottak. Mesélte, hogy ő tíz éve minden évben megjarja a Primitivot. Mondta, hogy csak nyáron ilyen szép, télen senki  nem jar erre, még a lakosok is elköltöznek, mert nincs munka. Beszéltük, hogy a francia út eléggé más, kérdezte,miért nem oda mentem, az könnyebb. Mert ott fürtökben lognak az emberek...feleltem, erre helyeselt, és annyit mondott: itt kevesen vannak, ezért ha eltevedsz, nincs kitől megkérdezned az irányt. Van benne valami...

Irdatlan hosszú, soha véget nem érő pokolnak tűnt,míg elértünk Gradoig. Persze pont ezekben a percekben, amikor csak pislogni van erőm és tenni egyik lábamat a másik után, akkor ugranak elém a legszebb természeti képződmények, amiket jó lenne lefotózni, de nincs az az isten,hogy megalljak! Úgyse bírom mozdítani a bal karomat,hogy kivegyem a telefont a zsebemből... Az emlékeimbe véstem a zubogó folyót, a vadregényes sziklát... De már alig bírtam visszatartani a sírást. Fernando látta biztos,mert a csoport már rég eltűnt szem elől, de ő jött szépen mellettem. Mondjuk egy picit hozhatta volna zsákom... egyszer,a végén megkérdezte,hogy nem kell-e segítség, majd gyorsan megvalaszolta magának: "is your challange?" Neeeem! 

Amikor végre Gradoba értünk, elbúcsúzott,mert őket várta a kisbusz. Beszálltak, mentek a foglalt szallásukra. Így is lehet caminozni.. persze hálás vagyok Fernandonak, nélküle nem bírtam volna elvonszolni magam idáig.

És persze a titkos fegyverem nélkül, de erről picit később.

Gradoban már zokogtam. Eszembe jutott,hogy azon a tetves rohadt plusz három km-en múlott az egész! Ha ott a nyíl a kövön, nem tévedek el és bár fáradtan és összetörve, de mosolyogva érkeztem volna meg az akbergue-be. Ahogy zokogva vettem az irányt a zarandokszallas felé, odajött egy fiatal pár és kedvesen mondták,hogy nem érdemes felbandukolnom a dombtetőre, mert fullon van az albergue! -koszi, de ettől csak jobban sírok!-

Mondta,hogy van egy másik, csak 100 méter, hátha ott még van hely...

Így estem be az első igazi zarandokszallasomra. Igen, volt hely, és nagyon kulturált volt az egész! Csak ajánlani tudom,bár szerintem drága, mert 16 euró, de reggelit adnak és vacsorát is rendelhetsz (spanyolul,mert nem megy az angol...)

Elintézték nekem, hogy holnap a zsákom taxival utazzon Salasba, mert kurvaélet, hogy én nem viszem! Holnap két bazinagy heggyel inditom a napot, nem tudom a vallamra venni a zsákot...

Óriási vacsorával kárpótoltam magam: bagetteben ömlött, és sör! Végre!

Meg persze cataflam a gyulladt izmokra, magnézium, calcium..

Akkor néhány szó a titkos fegyveremről...

Soha de soha nem tudtam elképzelni,hogy bottal turazzak. Ide mégis vettem két teleszkópos botocskát, mert az én szívet melengető caminos fb csoportomban mindenki azt írta, segítenek a botok. A kettő volt 6000 a Dechatlonban, ha otthagyom valahol, akkor is megéri.

Itt és most szeretném elmondani, hogy az okoska botocskák nélkül nem bírtam volna végigcsinálni a mai napot!!!! Nagyon hamar egymásra hangolodtunk, olyannyira,hogy beszélek hozzájuk, sőt, nevet is adtam nekik. Gondoltam,ez egy csajos kaland, így az egyikük gyorsan Pannika névre kereszteltetett. A másiknak viszont sehogy sem sikerült raérezni a nevére. Időbe telt, mire rájöttem, hogy ő nem akar lány nevet, mert fiú bot! Oké, akkor fiúnév kell...így lett a másik BOTond...

Elképesztő sokmindent tudnak! Az a legkevesebb,hogy fölfelé húznak, lefelé kitamasztanak. De! Ha a zsák alá tllid őket egy határozott mozdulattal, alulról megtartják a nehéz zsákot, és egy picit tehermentesítik a válladat amíg acsorogsz; vagy ha a karodban még van erő, hátul osszefogod őket, egy mozdulattal megemeled velük a zsákot és egy darabig könnyebb lesz... Számtalanszor landoltam volna pofán, de akkor Botond egy pillanat alatt kitamaszt, mint a rúdugró, atlendulsz az akadályon, amiben megbotlottál és ismét meg vagy mentve! Zseniális! Ha egyenes a terep, csak úgy viszem őket a kezemben, egyáltalán nem nehezek. Sőt, jól kiegyensúlyoznak ilyenkor is. 

Szóval okoska botocskák kellenek ide, az tuti.

Na, most befejezem, úgyse történt ma már más. Valaki testápolóval kenekszik, valaki lóbalzsammal...

Holnap könnyebb lesz... jó éjt minden (leendő) pellegrinonak!

Hm..mit gondoltok, tekintsek úgy erre a blogra, mint az Erdei Ember trilógia negyedik kötetére?

Nem tudom...majd meglátjuk.

A lényeg: ITT VAGYOK OVIEDÓBAN!

Reggel nagyon rosszul voltam, annyira izgultam, hogy minden rendben legyen a repülőtéren, hogy már ébredéskor fájt...a nem tom, mim, mert úgy minden kábé. Lehetséges,hogy mégis csak pánikbeteg leszek? Na neeee.

Ugye, a félelmek! Nem a repüléstől féltem,mert imádok repülni, hanem attól, hogy nehogy kiderüljön, valamit elfelejtettem, valamit benéztem...nehogy kivegyenek a sorból az ellenőrzés során...

Kivettek. De csak azért, mert ettől stresszeltem tegnap óta. Becsipogott a kapu, azonnal átvilágítás, az is becsipogott. Úgyhogy filmbe illő jelenetként falhoz állítottak, a biztonsági néni áttapogatott... Nem, nem voltam buta, semmi nem volt rajtam, nálam, ami miatt csipogtak a kapuk. Csak az, hogy féltem ettől a helyzettől és meg is kaptam... Ezt csak a helyzetkomikum kedvéért és a tegnapi bejegyzés margojára.

Úgyhogy most már kizárólag vadlovaktól, unikornisoktól, esetleg hegyi gorilláktól szeretnék félni, hátha...

De komolyra fordítva a szót:

A motozast leszámítva nagyon klassz repülőutam volt, a leszállás után is ment minden,mint a karikacsapás!

Asla busszal utaztam tovább Oviedóba. A hat órás út gyönyörű tájakon vezetett, a vége felé az én hegyeim is bemutatkoztak!

Félelmetes magassagok, ködbe vesző csúcsok, felhők mögül szóródó napfény... Már nyoma sincs a reggeli panikrohamnak! Vigyorgas van, és lelkendezés! :) 

Oviedo ezek közé a hegyek közé épült, nagyon izgalmas kis város! Nem is olyan kicsi: egyeteme is van!

Gyalog indultam a Hostel Romero keresésére, simán meg is találtam. Ez számomra óriási sikerélmény, mert aki ismer, tudja,hogy a tájékozódás nem az  erősségem, és akkor még finoman fogalmaztam..:)

Ha már ilyen ügyesen megleltem a szállásomat, gondoltam, tovább sétálok, hátha találok egy boltot, ahol vehetnék egy üveg sört: jól esne a szendvicseimhez, megünnepelném, hogy itt vagyok.

De sehol nem jött szembe egy árva szupermarket sem: a városközpontban lévő szállás 500 méteres sugaraban nincs egyetlen élelmiszerbolt sem!

Nagyon vicces, nem baj, akkor nézzük meg a szobát, hátha adnak hozzá sört. Sose lehet tudni, végülis rólam van szó �

Számomra is meglepő, hogy milyen szépen beszélek angolul! Gyönyörű, kerek, egész mondatokat produkalok - kár, hogy senki nem érti! � Most komolyan! Ne már,hogy a spanyolok nem beszélnek angolul... A hostelben a recepciós bácsi nem nagyon reagált a beer és supermercato szavakra... Így a sörözés elmaradt.

Mindegy, enélkül is vigyorgok, mint egy eszehagyott! Hihetetlen izgalmas, felszabadult érzés, hogy teljesen egyedül vagyok itt egy böszmenagy országban az Isten háta mögött... Ja nem! Holnaptól a színe előtt... De tényleg nagyon boldogan, már félelmek nélkül, magamra találva... 

Zuhanyzás után pucéran bekuckóztam az ágyamba,amit teljesen egyedül birtoklok ma éjszakára, és unnepelek: otthoni szendviccsel, csokival és ásványvízzel �

Holnap reggel tiszteletünket tesszük a katedrális előtt, elkerjuk tőle a zarandokutlevelet, és nekivagunk az Útnak!

A csodálatos El Camino FB csoport több tagjával is kapcsolatba kerültem, szóval az, hogy "egyedül vagyok" itt, az nagyon de nagyon kettős gondolat. Tegnap már megmutattam, miért nem vagyok egyedül, és most megint. Miközben mégis magamra vagyok utalva, mert egyedül szerveztem, egyedül jöttem el. A felszerelés nagy részét valaki másnak köszönhetem, aki szintén itt van velem gondolatban. Kati is itt van, mert a hatizsakjába varrva elküldte a lelkét is... És mind itt vagytok!

Holnap este lehet, hogy nem leszünk ennyire vidámak, előfordulhat, hogy örülünk, ha túléljük. 

Ja, lehetetlen volt öt kilósra pakolni a zsákot! Lehet,hogy én vagyok túl könnyű, és ez a baj... Ferihegyen 10.3 kilósnak mérték... Ezzel megyünk fel holnap a hegyekbe. 

Szóval utolsó pucerkodas, utolsó vigyorgások...

Nem működik a mobilnetem sem, szóval nem tudom, holnap tudok-e jelentkezni. Ha működik is, sporolnom kell vele. Ja és végül a fényképezőgépet az utolsó percben kiraktam... Ma sokszor bántam,de holnap lehet, hogy megdicserem magam, hogy nem kell még azt is cipelni.

Most megyek aludni. Holnap várnak a hegyek, a sziklák és az unikornisok!

Buen Camino!

♥️♥️♥️♥️♥️�

Aggódtok, még mindig.
Féltek az állatoktól, az emberektől, a fizikai erőpróbától, a lelkitől...
Nem én félek ezektől, hanem ti. De én megyek. És, higyjétek el, én semmi olyannal nem fogok találkozni, amitől ti féltek.
Kizárólag a saját félelmeimmel fogok együtt gyalogolni. Biztos vagyok benne, hogy lesz gond a labammal, mert ettől félek. A hegyek szaggatni fogják az izmaimat, mert attól félek, hogy nem vagyok túl jó kondiban, főleg ehhez a combos hegyes-sziklás úthoz.
Viszont fejben és lélekben nagyon erős vagyok. Nagyon összeszedett. Ezert minden rendben lesz.

Ma a fodrász-es körömszalonban egészen különleges spirituális élményben volt részem. Mind ismertük már egymást, csajok, akik ott voltunk - mégis rendkívüli volt, hogy ezúttal találkoztunk is egymással! Reggel még egyikünk sem gondolta, hogy néhány óra múlva ilyen mélyen szántó spiritualis beszélgetésben lesz részünk.
Sokat tanultunk önmagunkról, megláttuk, mi az irány, amelyben folytatnunk kell az utunkat... Pedig még el sem indultam a spanyol zarándoklaton. 

Elkezdődött...

Igen, egy kicsit tartok az ehhez hasonló találkozásoktól is. Mert hogy senki sem véletlenül járja az Utat. Tudom,hogy mélyen érint majd engem mások története, de őszintén remélem, be tudom fogadni, és utána szépen tovább tudom engedni. Miközben gazdagodom minden egyes találkozás alkalmával.
Alapvetően persze magammal szeretnék összefutni, dehát erről már beszéltünk.

Köszönöm, hogy aggódtok, tényleg jól esik, csak mivel az aggódás rossz érzések halmaza, nem akarom, hogy miattam ezt tegyétek magatokkal.
És ha jobban megnézitek: annyian jöttök velem gondolatban, lélekben, hogy ha mind elküldtétek volna velem a kagylótokat, hogy az út végén helyezzem el az emlékhelyen, roskadoznék a hátizsák súlya alatt.
Látjátok? Nem leszek egyedül. Mind ott cammogtok majd velem. Én megvédelek benneteket a vadállatoktól,a rossz emberektől, és mindentől, amitől féltek, ti pedig vigyázzatok a lábamra és az izmaimra. Kérlek.
Holnap 9:45-kor indul a gépem.
Buen Camino!
Buen Camino.

Köszönöm, hogy aggódtok, köszönöm, hogy óvni akartok!

Külön hálával gondolok arra, aki már most azt mondta: "Büszke vagyok Rád!", mert az elmúlt harminchat évben nem hallottam túl gyakran...

Lesz még poszt, de most csak arra kérlek Titeket, hallgassátok meg ezt a dalt, nagyon-nagyon figyelve a szövegre. Megértitek, hogy én vagyok az a lány, aki miatt nem kell aggódni. 

"Minden meg van, amire szükséged lesz???"

Hát persze. Minden meg van: én és az Út. A többi nem fontos.

Szeretettel...

https://www.youtube.com/watch?v=S2WZ99GppzA

 Hogy felkészültem-e?

Repülőjegyek, biztosítás, pénz megvan. 

Lista azokról a dolgokról, amikre feltétlenül szükségem lesz az Úton, pipa. Nem, még nem pakoltam be, mert hetek óta arra várok, hogy... szent ceremónia legyen, hogy ünnepélyes kereketek között - nem rohanva, kapkodva, pikk-pakk, behajigálva - tehessek mindent a helyére, ahogy kell...

Nos, eddig még nem akadt ilyen este, reggel, vagy éjszaka...pedig most már csak egyetlen hét...csak néhány nap, és rálépek az Útra. Fura, de a dolgok valahogy mégis csak a helyükre kerülnek lassan. Néha úgy érzem, el sem kell mennem hozzá.

Különben én nem is akartam erről írni. Tényleg nem. Írtam annak idején Délkelet-Ázsiáról, írtam Ugandáról, mert oda kevés magyar jut el, és szerettem volna megosztani az élményt, hasznos információkat nyújtani azoknak, akik mégis útnak indulnának arrafelé. Még ha csak képzeletben is.

Grafomán kis lelkem arra kényszerítem, hogy erről most NE akarjon beszámolni, megosztani.

A Caminón mindenki megihletődik, valahogy kényszeresen ki akarják írni magukból az emberek, amit átélnek...Vajon tényleg történik valami ott? Butaság a kérdés is: nem történhet ott valami, hiszen a Camino egy csomó különböző utat jelent: Francia Út, Északi Út, Portugál Út, az Ősi út...ez mind a Santiago del Compostelába vezető zarándokutakat jelöli, más néven a Szent Jakab zarándokutat, ami már Magyarországon is megtalálható! (Nem, nem a Mária út és nem a Kék túra... Szent Jakab út van nálunk is, elfogadott, hivatalos! Nem kell többé Spanyolországba utazni ahhoz, hogy megjárd, vagy, ha megteheted, hogy öt hétre kiszakadj a mókuskerékből, akkor a franciaországi Saint Jean Pied de Portban kezdd meg a zarándoklatot. Bár hallottam olyat, aki Nizzából indult - ez aztán tényleg Camino France)

Visszatérve: mitől olyan különleges ez az egész? Annyian mondják nekem is, hogy "miért nem szaladsz fel a Kékesre kétszer-háromszor?" De valahogy pontosan tudom, hogy nem ez a lényeg. Rengeteg köze van a tested határainak feszegetéséhez, mégsem teljesítménytúra. 

Ha nagyon fáj valami ott belül, úgy érzed, el kell utaznod olyan messzire, amilyen messzire csak tudsz! Nem tudom, miért van így, de a Mátra nincs elég messze. Basszus, tizenegy emeletes házban lakom: elég lenne naponta néhányszor fellépcsőzni a tetejére...Attól tartok, itt valami mágikus szerepe van a távolságnak. Mintha attól távolabb kerülnél a problémádtól, hogy több ország választ el tőle - miközben éppen így, a magányos gyaloglás közben nézel szembe vele... 

Senki nem járja véletlenül a Caminot. 

Én sem. Szerettem volna egyszer megtenni az utat, de idén nem ez volt a terv. Sokkal inkább Thaiföld, India, Egyiptom, netán újra Uganda.

Csakhogy...ezekre a helyekre nem szívesen megy egyedül egy nő. Vagyis szívesen mennék, csak tudom, hogy bajba kerülhetek. Már ha lehetek nagyobb bajban, mint ahogy itthon éreztem magam az elmúlt négy hónapban. 

És akkor jött a megvilágosodás, hogy itt az idő! MOST kell menni. Addig megyek, míg örülni fogok neki, hogy jobban fáj a lábam, mint a szívem! Ha pedig fájni akar az is, hát fájja ki magát rendesen a hegyek megmászása közben! Örömmel sírom ki magamból, keresztre feszülök, ha ez az ára...de le akarom tenni. Így is túl sokáig cipeltem már.

Hogy biztosra menjek, annyi feladatot vállaltam, hogy véletlenül se legyen időm edzeni, rákészülni...pedig napi 25 km a terv! Muszáj, mert csak három hétre tudok elszökni - ezért is nagyon hálás vagyok a munkatársaimnak és a főnökömnek, akik nem haragszanak, hogy a próbaidő lejárta előtt meglépek három hétre. De ez most nagyon kell. Ez most orvosság.

Legalábbis így gondoltam...néhány héttel ezelőttig.

Én nem is értem, hogy történt vagy mi ez - talán a sors iróniája: nem az lesz a legnehezebb, hogy nulla kondival indulok neki egy 410 km-es útnak, ami magas hegyek között vezet. Nem az lesz nehéz, hogy fájni fog minden porcikám, valószínűleg alig bírok felkúszni az emelkedőkön (ja, állítólag asztmám van, de ezen csak nevetek!)... Annál, amit gondoltam, sokkal nehezebb lesz úgy végigjárni a Caminót, hogy már jól vagyok! Már nem akarok vezekelni, nem akarok fájni, mert...itthon is van örömöm, és nem is tudom, miért megyek el, miért döntök úgy, hogy távol maradjak tőle?

De mindegy. Most már nem változtathatunk a terven. Nem válthatom a Madridba szóló repjegyemet mondjuk bangkokira...

Szóval a terv a következő: összeszedem magam, és elindulok. Nem mondom le a randevút saját magammal, nem fog ártani, ha kettesben leszünk egy kicsit. Sőt. Közben sokat tanulunk, sokat tapasztalunk. Megtanulunk bízni, elfogadni és elengedni. Boldogok leszünk. Az Út végére eggyé válunk.

Egy biztos: nem leszek ugyanaz a lány, aki július 14-én elindult Budapestről. 

u.i.: nem tudom, hogy tudok majd dokumentálni, mert laptopot nem viszek, csak fényképezőgépet. Mobilnetem lesz, ameddig tart, pötyögök a blogra.

Tartsatok velem, Buen Camino!