Ennek a napnak adhatnánk azt az összefoglaló címet, hogy "Hű, bazmeg!!!!"

De mivel anyukám is olvassa e sorokat, próbálom kulturáltan kifejezni magam. Sajnos a mai napot káromkodás nélkül visszaadni picit nehéz.

Ebben a szóösszetételben minden benne van: minden szépség, minden fájdalom.

Caminot akartunk? Akkor kezdjük az elején.

A reptéren a zsákot tíz kilósnak mérték,amit nem értek,mert alig hoztam valamit,az is mind fontos. Eskü.

Ma reggel, amikor felvettem, pont olyan lelkes voltam,mint tegnap, mégis úgy éreztem, legalább tizenöt kiló. Atya ég,hogy fogom ezt cipelni a hegyekben??? Öt kilorol volt szó!

A mai napi első challange a Katedrális megtalálása és a zarandokútlevél (Credential) kiváltása, benne az első pecséttel. Akinek ez nem sikerül, utazhat haza, mert enélkül nem lehetsz zarándok. Megjegyzem, otthon is kiváltható,csak ha nem onnan indulsz, nem kapsz bele pecsétet. De tudom,hogy sok szállás nálunk is olcsóbb zarándokútlevéllel! Természetesen elfogadják a Santiagoit is.

Már korán reggel találkoztam egy középkorú spanyol párral,akik köszöntöttek: Buen Camino! Ez volt az első... jól esett, nem is tudtam,mit kell mondani. Mondjuk azon elgondolkodtam, honnan tudták? Máris ilyen szakadtnak tűnok???

Némi kovalygás után megtaláltam a turist office-t, mert a spanyol zarándok-pár vélelmezte,hogy a katedrális még nincs nyitva. Az irodában biztosan segítenek majd. 

Voltaképpen így is lett, csak az volt a bibi, hogy kilencig várni kellett,hogy kinyissák (addig találtam egy piacot, ott vettem reggelit), aztán mikor kinyitották, egy végtelenül flegma, undok fiatal fickóval kellett zöld ágra vergődnöm. Tudjátok, amikor életetek első Caminojára "váltotok jegyet", tele vagytok egy csomó új és nagyszerű érzéssel, akkor azért azt várnátok el kb mindenkitől,akivel találkoztok,hogy hasonló pátosszal tekintsenek rád, amikor átveszed az útlevelet. Nem,ez itt bunkozott már az elején, velem, aki mindig mindenkivel olyan kedves vagyok...

Na mindegy, aki utánam megy, rúgja bokán a kis köpcös szőröst. 

Nem hagytam,hogy elrontsa a jokedvemet, az útlevél birtokában végre útnak indultam.

 Sokáig tartott,mire kikeveredtem Oviedo városából,de legalább már az Úton jártam és ez óriási örömmel töltött el! Vigyorogtam, meg minden! Irtóra tetszett,ahogy egyszerű, graffiti-szerű sárga nyilacskakat követek egy ekkora városban.

Mikor az Út a hegyek közé fordult volna, megálltam egy padnál és megejtettem az utolsó igazitasokat, mielőtt eldurvulnának a körülmények. Meghúztam a zsákom pantjait, hogy minél jobban ráfeszítsék a táskát a hátamra. Bekentem magam naptejjel, mert eléggé égetett a júliusi napocska, és az idő a 11 órát súrolja. A szandált bakancsra váltottam, alá zokni. Kész! Mehetünk!

Hihetetlen izgalmas volt, szó szerint lélegzetelállító! De örültem,hogy egyedül vagyok, akkor allok meg levegőt venni és pihenni, amikor akarok! Senki előtt nem kell szégyenkeznem, amiért ilyen hurkalé vagyok. Érdemes is volt meg-megallni, mert szép volt a táj,amerre vitt az Út.

A cipeles eléggé megviselt, de bandukoltam tovább, kitartóan. Kicsit zavart, amikor valaki lehagyott, főleg azért mert az illetők kivétel nélkül 65+-os papák voltak... Alkalmanként megálltam hogy pihenjek, szellőztettem a lábam. Egyik alkalommal egy patak partján hűsöltünk: a lábaim, az okoska botocskák és én. De ezért később kikaptam, hogy szigorúan tilos lábat aztatni! Csak pár perc volt, na, ami után jól megszaritgattam őket, és tudom, hogy labikoim örültek a felfrissülésnek!

Nem csak a pihenést,a kaját is ügyesen osztottam be, mert bár kora délutánra már nagyon fájt mindenem, főleg a vallaim a zsák súlya miatt, azért a fajdalomban is volt néhány perc, amikor egy pillanatra semmi se fájt... ilyenkor gondoltam arra, hogy egész jól megy nekem ez a zarándoklat..

Csakhogy, mint minden jó sztoriban, jönnie kellett a fordulatnak...

A mai cél Grado volt, bár be kell vallanom,már reggel, délelőtt azon gondolkodtam,mi lesz,ha nem bírom. Kurva nehéz a zsákom, eskü nem hiszti, hanem minimum tíz kiló, azzal megtenni ekkora utat, hegyre fel, hegyre le... délután háromra mar tökéletesen szetszaggatta a boromet és alatta az izmokat a vallamon, amennyiben rendelkeztem ilyesmivel azelőtt... 

Öt km-rel Grado előtt azért már mertem örülni,hogy jó lesz ez, meg tudom csinálni,csak már a lábam is annyira fáj,hogy jobb menni,menni, nem bírok megállni,mert abból rogyas lesz.. 

Ekkor ütött be a kurvalófasz (az Állatkertben így mondtuk anno, ha valami másképp ki nem fejezhető mértékű probléma adódott).

Haladsz a műúton, felfelé kezd kanyarodni. De leágazik róla egy kis kavicsos út. A kettő között ott a jelző kő, csak épp nyíl nincs rajta!!! Basszus! Logikusan mit csinálsz? Folytatod az utad a műúton, nem? De. Hát hiba volt. 

Felmentem a végéig, nuku jelzés. Azt se tudtam,hol vagyok,csak azt, hogy nem bírok tovább menni, nem is a lábam, hanem a rongyos vállam miatt, aminek még mindig ki kell bírnia a zsák teljes súlyát...

Egyszer csak odaér mellém egy puccos piros merci, benne egy csinos negyvenes hapsi. Amíg nezelodott, hogy ki tud-e kanyarodni, sajnos nem úszta meg: megkérdeztem, melyik út megyen itt Gradoba?

Baszki! Minek ül valaki ilyen kocsiban,ha se angolul nem beszél,se azt nem tudja, merre van az öt km távoli város. Elég nagy város. 

Végül rendes volt, spanyolul mondta,hogy uljek be, elvisz odébb a tablahoz, megnézzük, hol vagyunk...

Ez szuper, de jesszus!!! Le kell vennem a zsákot, mikor már a bal karomat mozgatni se bírom a szakadt vállam miatt... De tudjátok, a stresszhelyzetben az adrenalin segít...zsák kissé darabosan le, kocsiba beül (azért eddigre már a combom is sajgott), fickó hajt a táblához. Igazából nem ment el odáig,mert 30 méter múlva épp előttünk szállt ki egy kisbuszbol egy halom nyugdíjas zarándok. A mercis fickó nyilván úgy gondolta, ezek is olyan eszehagyottak, mint én, valószínűleg ugyanoda mennek...majd eligazitanak..

Így történt, hogy Fernando bácsi és társai osszeszedtek engem, kb mintha a cipojukre ragadt rágógumi lennék. 

Különben nagyon helyesek voltak, csak sajnos nem beszéltek angolul. De tök lelkesen karattyoltak spanyolul, és örültek, hogy mosolyogva bólogatok..

Fernando bácsi volt az egyetlen,aki beszélt angolul (alapvetően azt figyeltem meg, hogy ha valaki beszél angolul, az minimum hetven fölött van..)

Nagyon édes volt: biztos látta, hogy a végemet járom, mert nem hagyott leszakadni, jött velem végig jól lemaradva a többiektől. Közben szóval tartott, hogy elterelje a figyelmemet. Így aztán mesélt a tradicionális kis fatákolmányokról, amelyekben a spanyolok gabonát, ilyesmit tartottak. Mesélte, hogy ő tíz éve minden évben megjarja a Primitivot. Mondta, hogy csak nyáron ilyen szép, télen senki  nem jar erre, még a lakosok is elköltöznek, mert nincs munka. Beszéltük, hogy a francia út eléggé más, kérdezte,miért nem oda mentem, az könnyebb. Mert ott fürtökben lognak az emberek...feleltem, erre helyeselt, és annyit mondott: itt kevesen vannak, ezért ha eltevedsz, nincs kitől megkérdezned az irányt. Van benne valami...

Irdatlan hosszú, soha véget nem érő pokolnak tűnt,míg elértünk Gradoig. Persze pont ezekben a percekben, amikor csak pislogni van erőm és tenni egyik lábamat a másik után, akkor ugranak elém a legszebb természeti képződmények, amiket jó lenne lefotózni, de nincs az az isten,hogy megalljak! Úgyse bírom mozdítani a bal karomat,hogy kivegyem a telefont a zsebemből... Az emlékeimbe véstem a zubogó folyót, a vadregényes sziklát... De már alig bírtam visszatartani a sírást. Fernando látta biztos,mert a csoport már rég eltűnt szem elől, de ő jött szépen mellettem. Mondjuk egy picit hozhatta volna zsákom... egyszer,a végén megkérdezte,hogy nem kell-e segítség, majd gyorsan megvalaszolta magának: "is your challange?" Neeeem! 

Amikor végre Gradoba értünk, elbúcsúzott,mert őket várta a kisbusz. Beszálltak, mentek a foglalt szallásukra. Így is lehet caminozni.. persze hálás vagyok Fernandonak, nélküle nem bírtam volna elvonszolni magam idáig.

És persze a titkos fegyverem nélkül, de erről picit később.

Gradoban már zokogtam. Eszembe jutott,hogy azon a tetves rohadt plusz három km-en múlott az egész! Ha ott a nyíl a kövön, nem tévedek el és bár fáradtan és összetörve, de mosolyogva érkeztem volna meg az akbergue-be. Ahogy zokogva vettem az irányt a zarandokszallas felé, odajött egy fiatal pár és kedvesen mondták,hogy nem érdemes felbandukolnom a dombtetőre, mert fullon van az albergue! -koszi, de ettől csak jobban sírok!-

Mondta,hogy van egy másik, csak 100 méter, hátha ott még van hely...

Így estem be az első igazi zarandokszallasomra. Igen, volt hely, és nagyon kulturált volt az egész! Csak ajánlani tudom,bár szerintem drága, mert 16 euró, de reggelit adnak és vacsorát is rendelhetsz (spanyolul,mert nem megy az angol...)

Elintézték nekem, hogy holnap a zsákom taxival utazzon Salasba, mert kurvaélet, hogy én nem viszem! Holnap két bazinagy heggyel inditom a napot, nem tudom a vallamra venni a zsákot...

Óriási vacsorával kárpótoltam magam: bagetteben ömlött, és sör! Végre!

Meg persze cataflam a gyulladt izmokra, magnézium, calcium..

Akkor néhány szó a titkos fegyveremről...

Soha de soha nem tudtam elképzelni,hogy bottal turazzak. Ide mégis vettem két teleszkópos botocskát, mert az én szívet melengető caminos fb csoportomban mindenki azt írta, segítenek a botok. A kettő volt 6000 a Dechatlonban, ha otthagyom valahol, akkor is megéri.

Itt és most szeretném elmondani, hogy az okoska botocskák nélkül nem bírtam volna végigcsinálni a mai napot!!!! Nagyon hamar egymásra hangolodtunk, olyannyira,hogy beszélek hozzájuk, sőt, nevet is adtam nekik. Gondoltam,ez egy csajos kaland, így az egyikük gyorsan Pannika névre kereszteltetett. A másiknak viszont sehogy sem sikerült raérezni a nevére. Időbe telt, mire rájöttem, hogy ő nem akar lány nevet, mert fiú bot! Oké, akkor fiúnév kell...így lett a másik BOTond...

Elképesztő sokmindent tudnak! Az a legkevesebb,hogy fölfelé húznak, lefelé kitamasztanak. De! Ha a zsák alá tllid őket egy határozott mozdulattal, alulról megtartják a nehéz zsákot, és egy picit tehermentesítik a válladat amíg acsorogsz; vagy ha a karodban még van erő, hátul osszefogod őket, egy mozdulattal megemeled velük a zsákot és egy darabig könnyebb lesz... Számtalanszor landoltam volna pofán, de akkor Botond egy pillanat alatt kitamaszt, mint a rúdugró, atlendulsz az akadályon, amiben megbotlottál és ismét meg vagy mentve! Zseniális! Ha egyenes a terep, csak úgy viszem őket a kezemben, egyáltalán nem nehezek. Sőt, jól kiegyensúlyoznak ilyenkor is. 

Szóval okoska botocskák kellenek ide, az tuti.

Na, most befejezem, úgyse történt ma már más. Valaki testápolóval kenekszik, valaki lóbalzsammal...

Holnap könnyebb lesz... jó éjt minden (leendő) pellegrinonak!