Tegnap este még történt ez-az, amiről még nem tudtam,hogy történni fog, amikor a blogot írtam a kocsmában...
Nagyjából hatig tamasztottam a pultot, míg felkerült mindkét bejegyzés. Utána kifekudtem a kertbe a szarongomra, hogy olvassak, amikor Matyi felvetette,hogy menni kéne boltba vacsorát és reggelit venni. Hát,ez némileg elgondolkodtatott, főleg, hogy holnap (ma) 30km-t kell gyalogolni.
Útban a közérthez láttam egy táblát, hogy "piscine munícipal" - ha itt a hegyek között 900 méteren nem is beachet jelent, de legalább egy medencét... mondtam a srácoknak, hogy nézzük már meg... A boltban Alex megkérdezte,hogy nyitva van-e a strand, ott mondták neki (ez nagyon fontos!), hogy hétfőn sajnos zárva van, de be lehet ugrani...!
Kenny emiatt már nem is akart jönni, de Matyi, én, Alex és a rátapadt svájci leányzó elindultunk. Több fickót láttunk már visszafelé jönni a strandról: ők is azt mondták, hogy át kell ugrani a falon..
Odaértünk, és mit látunk? Hogy a már osszekovácsolódott spanyol zarandoktársaink bent lubickolnak boldogan! Ők mutatták meg, hogy hol kell átmászni. Némi mérlegelés után (mire Alex és a svájci lány már félig atjutottak) úgy döntöttünk, hogy lesz,ami lesz, nem hagyhatjuk ki. Ha jönnek a zsaruk, és bevarrnak tizenöt pellegrinót, az a maga módján vicces is lesz. Anyukám nyilván nem lesz túl boldog, ha azzal hívom fel, hogy fogdában ülök és legyen szíves pénzt utalni a számlámra, hogy az óvadékot kifizethessem, különben kiutasitanak az országból...
De igyekeztem nem túl aggódni a dolgot. Ha pácba kerülünk, nem leszek egyedül, és azért hátha valamelyik ügyes kis spanyol zarándok kimagyarázza... Amellett zarandok legyen a talpán,aki húsz méterre egy csillogó vizű medencétől, napi 20-28 km gyaloglás után, mikor ég a talpad a fáradtságtól, azt tudja mondani, hogy ó, nem, köszönöm, nem! Én nem török be egy strandra...
Hát dehogynem! Naná,hogy betörünk!
Szóval óriásit lubickoltunk, jól esett fáradt testünknek a nem túl hideg víz, amiben úsztunk és a meleg vizes medence, ahol ejtozni lehetett. Ez utóbbit a spanyolok kisajátították a végére. Persze mi is odamehettünk volna, de ők nem beszélnek angolul, ugye, mi pedig Matyival nem beszélünk spanyolul. Alex és a svájci lány beszélnek, mert itt élnek Spanyolországban, de el voltak foglalva egymással. A másik bandában van egy cuki nottinghami fiú, Jo, aki ugye angol, és francia irodalmat tanul az egyetemen, sőt, spanyolul is beszél. Igazi ki international boy. Az a tipikus "jól sikerült gyerek". Mindemellett kedves, udvarias, vicces. A szülei biztosan nagyon büszkék rá.
Alexet nem mertem megkérdezni a szüleiről,mert ha valaki 19 éves kora óta kóborol a világban (egész Dél-Amerika, Budapest, Anglia...amúgy görög, aki Madridba jött angol nyelvet tanítani...), attól nem mered megkérdezni, hogy jóban van-e a szüleivel...
Pedig ez annál is inkább érdekelt volna, mert a korábban említett hasonlósága a kedves volt kollégámmal és barátommal nem hagyott nyugodni.
Még nap közben írtam neki, hogy azt hiszem, itt gyaloglok a 35 évvel fiatalabb önmagával, és ha gondolja, uzenhetne neki valamit...ha spirituális élményt keresünk ezen az úton, akkor ez az. Amikor megmutattam Alexnek a kollégám fotóját, azt mondta: lehet, hogy az apám...viccelt persze, de higyjétek el, rohadtul hátborzongató érzés... nem csak hasonlitanak egymásra, hanem egész konkrétan ez a fiú az otthoni kollégám. Csak még van esélye jobban csinálni.
Amikor megérkezett az üzenet, azt hittem, ilyenek lesznek benne, például, hogy sose nősülj meg, vagy hasonlók. De nem. Ezt az üzenetet kozvetithettem:
"Időnként térj le a kitaposott útról! Akkor is odajutsz, ahová szeretnél. Ám inkább csak csatangolj! Egyáltalán nem kell megérkezned."
Nem tom, mindez hatással lesz-e Alex életére, vagy nem, mindenesetre rám hatással volt.
Szóval jót úsztunk és napoztunk a strandon. Matyi szívét Karácsony előtt törték össze, azóta keresi,merre van az egyenes...ahogy ott sutkérezünk, meg nevetgélünk a medence mellett, muszáj volt mondanom neki: "gyógyul már a kis szivecskéd? Nem lehetsz többet szomorú, amikor ilyen kalandjaink vannak az Úton...!" Nem tom, mit gondolt, mert csak mosolygott.
Egyszer cidri volt, mert a kerítés mellett megállt egy autó! Matyival osszenéztünk: jaj,ne már, hogy tényleg itt a rendőrség!

De úgy tűnt, nem az volt. Kicsit még maradtunk,de a lelki szemeim előtt láttam,hogy majd most hívják ránk a zsarukat, úgyhogy jobbnak láttuk elindulni. Főleg, hogy Matyi vett egy üveg bort, és nagyon örül, hogy velem lehet borozni (Kenny nem iszik... nekem van mentsegem: bizonyítottan alulműködik a csontvelőm, kell a vörösbor! Meg amúgy is nagyon szeretem és jól meg is erdemeljuk...)
Úgyhogy a konyhában szépen megvacsoraztunk, nagyokat nevettünk és beszélgettünk Jo-val és a francia Jo-val,aki talán Joseph, de mondta, hívhatjuk Francoise-nak is :D (???)
Ő egy olyan francia, aki valamennyire beszél angolul. Öt egyszer láttam az Úton, napokkal ezelőtt. Előttem haladt, kb száz méterrel. Már felért egy dombtetőre, én még lent kullogtam. Egyszer csak azt látom, hogy ez a fiú bemegy a dombot szegélyező szúrós bozótba, aztán eltűnik! A domb alján a műút volt, pont gyülekeztek valami motorosok.. tisztára olyan volt,mintha hirtelen felindulásból levetette volna magát odafentről... Látnom kellett volna,ha kijön a bozótból, elég közel jártam hozzá. De eltűnt.
Hát, itt a vacsoránál velünk volt, sőt,már a strandon is. Matyi szerint hopponalt ott a dombon. Igen, szerintem is.
Szóval jó társaságban jót boroztunk, aztán lefekudtunk aludni.
Na,hát ezek történtek még tegnap, ki is töltöttek a mai blogot.

Ma meleg szélben indultam kicsivel hét után. Szép napunk volt, leszámítva, hogy ma 30 km-t kell gyalogolni 33 fokos hőségben Lugoig.
Egyébként tényleg nem volt nehéz. Itatók nem nagyon voltak az úton,de legalább hegyek se. Azon kívül persze,amelyiken éppen bandukoltunk. Igazság szerint nekem máris hiányoznak a hatszáz méteres szintkülönbségek, már úgy megszerettem őket... minden kicsi puklinak is örülök, amit meg lehet mászni, mert visszaidézik az elmúlt napok emlékeit. Az első hét nap rohadtul nehéz volt, viszont megérte minden szenvedés! Cserébe a felhők felett jarhattam, és a kollektív szenvedés osszekovácsolt ötven idegen embert csaladdá. Imádtam minden percét.
Fejben jól megbeszéltem magammal, hogy ma  milyen stratégia szerint haladok, hogy bírjam a harmincat.
Csak egyszer pihentem, mert utána nem voltam fáradt. Mire elfáradtam, már nem volt pihenésre alkalmas hely. Egyben nyomtam le 11, majd 19 km-t, mire megérkeztem Lugoba. Végig a Skachers szandalban toltam!(Az egyik labujjamon fura színe van a körömnek, nem preselném bele a bakancsba, ha nem muszáj, nehogy le találjon esni...)

Lugo egy elég nagy város, kb olyasmi, mint Pécs.
Az albergue a varfalon belül van, szép környezetben.
Le a kalappal a galiciai vezetés előtt,mert az út végig szuperül jelezve van (Asturiában tévedtem el folyamatosan), és az állami albergue mindenhol csucsszuper, 6 euróért!

Miután Matyi és Kenny befutottak, és lezuhanyoztak, elindultunk éttermet keresni. Amíg készülődtek, és mi magyarul dumáltunk Matyival, egyszer csak egy hatvan körüli néni, aki egy kínai lánnyal megy, megszólalt:
"Na ne csináljátok ezt gyerekek! Hát mi van itt??"
Új magyar zarandoktárs, aki azt hiszem, Erdelyből indult! Eszméletlen! Mesélte,hogy amióta a kínai lánnyal gyalogol, elképesztő nagyot fordult körülötte a világ! Rengeteget tanul a lánytól,aki teljesen más szemlélettel éli meg a dolgokat, a teljesen eltérő kulturális különbségek miatt. A néni rettentően élvezi ezt a táguló világot, amiben része lehet itt az Úton.

Ebédre végül Kenny és Alex egy drágább helyre ültek be, de mi mondtuk,hogy bocsi, 15 euro túl drága nekünk egy menüért, és akkor még szervizdíj, ja,meg az óriási sör,amire mindennél jobban vagyunk ebben a hőségben... Szóval mi a varfalon kívül ültünk be valahová 9 euróért. Az elég jó ár.
Én már hulla voltam, mikor megint vásárolni kellett menni... mondtam Matyinak, hogy különben én itt a Caminon nem ettem naponta háromszor, amíg egyedül voltam... Jó, reggelit veszek...
Vásárlás után már tényleg kipurcantam (mondjuk attól otthon is), visszamentünk az albergue-be pihenni. Már fél hét volt. Matyi még elment, korbesetálta a várfalat, utána beult a Katedrálisba meghallgatni egy templomi koncertet. Esküszöm,én is akartam menni, de nem bírok! Írtó fáradt vagyok, nem lehet ennyit mászkálni 33 fokban, 30km után...
Így valahogy életben tartottam magam,amíg visszajöttek (a koncertre Kenny is ment), mert a bort kár lenne holnap magunkkal cipelni... azért az jól fog esni...

Holnap már a tizedik...
Vége a nyugodt kis magányos setának, mert becsatlakozunk a Francia útba, ahová azért nem akartam menni,mert fürtökben lognak az emberek.
Hegyek se lesznek. Csak megyünk. Megyünk... hazafelé.