És az erdei ember elgyalogolt a világ végére!
A jutalomjáték. Harminc km gyaloglás Muxiából Fisterraba. Már vártam,hogy végre elinduljunk! Az elmúlt két hétben, mióta ismerjük egymást, most először sétálok egy egész napot Matyival és Kennyvel.
Szép út volt, napos és könnyű. Annyira benne volt a labamban a mai harmincas, hogy elhatároztam,ma bot nélküli napot tartok! Azért elhoztam őket (nagy táska taxizik), de végig a batyumban fityegtek. Eleinte nem is igen tudták feldolgozni a helyzet,de elmagyaráztam nekik,hogy eddig ők cipeltek, támasztottak, húztak-vontak engem, most rajtam a sor, hogy egy kicsit kenyeztessem őket (ebben logikát ne keress...)
Sokszor lemaradtam Kennyék mögött, mert folyamatosan gyűjtögettem az út közben talált kincseket, fotóztam és szedret szureteltem. Itt már akadnak érett, nagy, fekete szedrek, tele energiával és vitaminnal... nem tudom megállni,hogy a bokron hagyjam őket. Csak így jól lemaradok. A többieknek is szedegetek igazságosan, csak győzzem utólérni őket!
Egyszer Kenny megállt,mert kikötődött a cipőfűzője.
Nem értem, miért olyan a világ folyása, hogy nem ott kötődik ki a cipője,ahol érett szedrek vannak... Akkor tudnék szüretelni anélkül, hogy lemaradnék.

Miután megérkeztünk Fisterraba, első dolgunk volt a magyar albergue megkeresése. Én foglaltam ágyat még Santiagoból, de Matyiéknak nem volt szállásuk. Ez a legkevésbé sem zavarta őket,mert feltett szándékuk volt, hogy az óceán partján fognak aludni a szabad ég alatt, a Hippi beachen. Még a kis visszafogott, tudomanymániás kis Kenny is gondolkodás nélkül felelt a kérdésemre,hogy hol szeretne aludni: "a szabad ég alatt!!!" Még életében nem aludt sátorban sem.
Először lecuccoltam az albergében. Utána elindultunk a világító toronyhoz, ami tényleg a világ, legalábbis Európa legnyugatibb pontját jelenti. Fisterra vagy Finisterre neve ugyanis ezt jelenti: a világ vége. Attól függően,spanyolul vagy galiciai nyelven mondod-e. Matyi családja hihetetlen jó fej: még a világ végére is eljönnek,csak hogy gratuláljanak a fiuknak a 960 km-hez, amit megtett az elmúlt hónapban! Majd együtt mennek haza autóval.

ő a Katink, aki Muxiában lett a barátunk

De még előttünk állt a mai este - az utolsó, amit együtt tölthetünk.
Vettünk bort, amit a parti homokban, a szarongomon üldögélve ittunk meg. Közben beszélgettünk. Nem volt nagy élet a Hippi beachen, pedig én is valami Woodstockhoz hasonló élményre készültem. Annyi igaz, hogy ahogy közeledtunk, némileg megnőtt az egy négyzetméteren előforduló furcsa figurák száma. Illetve talalkoztunk a dilis Dannel, irtóra be volt állva! Most jöttünk csak rá, hogy azért volt olyan fura eddig, mert valószínűleg végig szívta az egész Caminot...
Az óceán lenyűgöző volt, jól visszahúzódva, apály lévén. Itt fogunk aludni a sziklák tövében. Én is :)
Szépen lement a Napocska, és fellobbantak az első tabortüzek. Mi is akartunk rakni, de Matyi nem talált fát. Nem is bántam, eléggé fújt a szél.

Mellettünk tíz méterrel három francia fickó (nem hippik, teljesen jól szituált, középkorú fazonok) szép tüzet rakott. Ők jobban felkészültek, egy egész fás ládában hozták a tüzelőt.
Az a helyzet, hogy míg az életemben váratlanul felbukkanó Muxia a boldogság, az új élet kezdetének szimbóluma lett(azt nem mondom el most, hogy hogyan, de nagyon szép történet), addig Fisterraba elengedni jöttem. Ez volt az eredeti terv is. Amikor még sem boldogság nem volt, sem új élet.
Itt, a világ végén végső útjára indult az elmúlt hat évem minden öröme és bánata, minden szent perce és fájdalma. Ennél messzebbre nem tudtam vinni. Megkérdeztük a franciákat, hogy eltüzelhetnék-e néhány dolgot...örültek, mert már épp a fás ládát égették, így még egy darabig életben tartottuk nekik a tüzet.
Elégett minden. Azt mondták a franciák, hogy most mintha jobban melegitene a láng...
...Hadd menjen az a hat év, kezdjen csak új életet ő is, legyen nagyon boldog. Ha ugyan képes ilyesmire. Rengeteget kell még tanulnia, én semmit nem tudtam megtanítani neki.
Viszont én nagyon boldog vagyok! Nem az Út során lettem az, már így jöttem el. Épp ezért nem is változtatott meg nagyon a Camino. Talán túl rövid volt, talán nem elég beledöglős. Vagy egyszerűen csak így vagyok jó,ahogy vagyok. Mindenért hálás, minden szépséget megcsodáló. A bonyolultsag ellenére egyszerű, piszkos lábbal is tiszta.
Köszönöm, hogy itt voltatok velem végig, kimondhatatlanul szép kaland volt veletek együtt legyalogolni 350 km-t. Ennyi a vége. Ma megölelem az óceánt is, megköszönöm neki, hogy nem vitt el éjszaka álmunkban. Ettől való félelmemben végignézhettem a Napocska ébredésének lassú, ünnepélyes ceremóniáját, ahogy a vaksötétből gyönyörü világoskék és narancs színekbe öltözött. Így a félelmeimért is hálás vagyok, mert mindig megajándékoznak valami klassz dologgal is :)
Köszönöm, hogy elkísértetek az Úton, és nem voltam egyedül!
Én még lógatom itt a lábam egy kicsit, de néhány nap múlva otthon talalkozunk!
Buen Camino!