Reggel önkiszolgáló reggeli volt, az ÁNTSZ nem tom,hány csillagot adna rá.. Utána ronda szélben elindultam. Be is öltöztem, mert az accuwether szerint 20 fok és eső lesz Melide körzetében.
Végig csodás 25-26 fokban jöttem, felhők voltak, de én szeretem őket.

Az Út során különböző novenyzeti övek szegélyezik az utam. Eleinte sima erdő volt, utána eukaliptusz erdő szelíd gesztenyével, aztán fenyő erdő, majd sziklagyep 1000 méteren. Az csodaszép. Most inkább olyan össze-vissza volt. Eddig a kedvenc színem a fehér,fekete és a rózsaszín voltak, szerettem a szürke-rozsaszin, fekete-zold, fekete-piros parositasokat. Ismertem valakit,aki a fekete-sárga szinekert volt oda. De ma új kedvenc szinparom lett: az aranysárga-lila... gyönyörű.

Állatok tekintetében kevésbé változatos a helyzet: sokáig karamell színű tehenek kísértek, galiciaban fekete-feher tehenek. Van, amikor csak a trágya szaga csípi a szemem kilométereken át. Valamelyik falut elneveztem macskafalvának, de csak súlyos pénzekért cserébe vagyok hajlandó elárulni, hogy jött ez a név...
Ma például kutyák szegélyezték az utam. Némelyik jó nagy volt, simán megehettek volna. Az a fekete-feher sunyi egy dög volt. Épp az udvaron pihenö macskakra vadászott lesből, mikor megzavartam. Egy morgassal jelezte, hogy huzzak innen, én készséggel meg is tettem. Majd, mikor már vagy 15 méterre elhagytam, hátulról támadott rám! Persze nem volt komoly, a gazdasszonya rá is szólt és nem ért utol, de kicsit megijesztett, mert szó se volt hátbatámadásról. Hülye korcs. Szép hülye korcs.

Bandukolas szempontjából ez a nap százszor jobb volt, mint a tegnapi. Úgy látszik, tegnapra fáradt el a testem, de mivel San Romaoban megálltam ( ha az albergue 100 méterrel odébb van, akkor is itt rogyok össze), délután és éjszaka jól ki tudtam pihenni magam. A többiek mind tovább mentek a hét km-rel odébb lévő Ponte Ferreiraba. Mi következik ebből? Hogy akik ma indulnak Lugoból, húsz kilométernyire vannak tőlem, akik előttem vannak, legalább hét km-rel előttem járnak. Olyan egyedül mehettem az Úton, hogy akkor állhattam meg pisilni, amikor csak akartam, mert nem kellett attól tartanom, hogy bármikor felbukkanhat a mögöttem gyalogló pellegrino. (Akadtak vicces helyzeteim ezen a téren az elmúlt időben)
Jutott időm rá,hogy szép fotókat készítsek, noha a táj messze nem olyan festői, vagy lélegzetelállító,mint a magas hegyekben volt.
A mai út elején az egyetlen, akivel találkoztam, épp Alfredo volt, a kedvenc pellegrinom (az ötvenes néni nem tom, hová lett, ahogy egy csomó más ismerősről se tudok semmit). Nagyon megörültem Alfredonak, mert szerintem különleges fickó, ezt úgy érzi az ember. Amellett hasonlít a gimis földrajz tanáromra, akit szerettem,mert az egyik legjobb tanárom volt. Alfredo nem úgy hasonlít Havasi tanár úrra,mint ahogy Alex és a kollégám két testben egy lélek, ez csak sima külső hasonlóság. De elég hozzá,hogy az első perctől kedveljem. Amikor sírva értem Gradoba, végre lett ágyam, és ő költözött mellém. Az első benyomások egyike. Azóta minden nap talalkozunk, ő volt az,aki kiderítette nekem, hogy Salime után nem lesz albergue, ahol alhatnék. Azért nem dumáltunk eddig,mert sajnos nagyon rossz az angolja, és nem mert nagyon próbálkozni. Ha igen, nem nagyon értettük egymást. Aztán Lugo előtt, mikor Felhőlány Steffinek hagytam a szitakötős üzenetet, pont odaért, és éreztem,hogy szeretne dumálni. Csakhogy nem tudtam rá figyelni,mert az üzenetre koncentráltam, meg már fáradt is voltam, és jól leraztam szegényt. Akkor mutatkozott be. Megkérdeztem tőle,hogy szereti-e az operákat, mert az én kedvencem a Traviata. Annak a főszereplője Alfredo, úgyhogy könnyen meg fogom jegyezni. Sajnos ő nem így volt az én nevemmel: irtó nehéz ezeknek befogadni, hogy Hajni. De Alfredo hosszú percekig küzdött, addig ismételgette, próbálta kiejteni, amíg végül sikerült. Aranyos volt, de leraztam szegényt, mert szerettem volna Steffinek valami frappáns üzenetet hagyni a 107 km-es jelző kövön, amihez koncentrálni kellett. Na, és ma reggel ő akkor indult épp, mikor én már 7 km-t megtettem és odaertem Ponte Ferreiraba. Ez tökéletes időzítés volt,mert mindketten elég frissek voltunk a beszélgetéshez.
Alfredo döcögős angolja ellenére nagyon jót beszélgettünk, elmesélte,hogy épp megszűnt az állása, éppen nincs lakása, elvesztette a barátnőjét is... ezért tud most itt lenni és az északi út elejétől, Irunból gyalogolni. Amikor sajnalkoztam, rögtön mondta,hogy ne, ne! Ez nagyon jól van így, most új életet kezd és ez nagyszerű!
Még dumaltunk erről-arrol, aztán mondtam neki, menjen nyugodtan gyorsabban, majd talalkozunk. Így is lett.
Az első 11 km remekül ment, igyekeztem befelé figyelni, koncentrálni a legzesemre, hogy minél inkább meditatív állapotba kerüljek, eltavolodjak az egomtol és így jobban bírjam a hátra lévő 16 km-t. Be kell vallanom, nem sikerült. Aztán fulesen keresztül telefonbol Queen zenét kezdtem hallgatni - és egy pillanat alatt sikerült önkívületi állapotba kerülnöm! Vannak zenék, amiket nem a fulemmel hallgatok, hanem a bőrömön át, minden pici idegszalammal. Amikor a zenekar minden egyes billentyű leütése, minden húr pendítes, minden dallam az apró idegszálaimon keresztül rezdül...így hallgatok például Queen-t is, és a hátra lévő 16 km-t gyakorlatilag végig repültem. Komolyan! Több szakaszon is futottam, mert annyira jól esett, miközben a zene és én eggyé váltunk. Talán nem egészen relaxalt állapot volt ez, de transszerü, az biztos. Az egóm távol járt, csak a zseniális hangok léteztek és a repülés. Közben azért megláttam a szépségeket is az úton, olyankor megálltam lefotózni, vagy ha nem, boldogan mosolyogtam. Így értem be szinte mindenkit,aki hét km-rel előttem járt a kedvező indulási hely miatt. Így suhantam el Alfredo és csomó más pellegrino mellett, és így értem az albergue-be a spanyol csapat (most már az) mögött.
Az a vicc, hogy egy porcikam se fáj! Semmi!

Néhány faluval Melide előtt, egy furcsa dolog akasztotta meg az utam. Egy öreg néni foglyul ejtett!  Kedvesen leintett az út szélén, mint egy taxit, motyogott valamit spanyolul. Mondtam neki,hogy nem értem, de megkérdeztem, hogy segíthetek-e neki valamiben? Egész jól megértettük egymást, azt mondta: igen, nézzek oda arra a romos házra az út túloldalán, fekszik ott egy ember...
Na,neeee! Milyen ember? Fél tőle? Si. Mit tetszik gondolni, mit tehetnék én? Aztán mondtam neki,hogy mindjárt jönnek a többi pellegrinók, akik beszélnek spanyolul, ők majd tudnak segíteni... Ebben valahogy megnyugodott, de a karomat végig szorongatta, nehezen akarta elengedni. Uhh...majd megkérdezem Alfredot, volt-e valami, amikor ők jöttek arra...
Szóval úgy repültem be Melidébe,mint a golyó! Lassan úgy is nézek ki sajnos, mert Matyi nélkül is rengeteget eszem. Asszem marhahús-mérgezést fogok kapni, sült krumpli lázzal, de ha nem, a folyamatos kényszerű szénhidrát-bevitel elég ahhoz, hogy koverebb legyek a végére,mint amikor elindultam. Jaj, és a sör...azt el kéne felejteni.
Egyszer pedig már láttam az aranyos kis hasizmaimat, aztán talalkoztam Matyiekkal...
Délután befutott Keny, megörültünk egymásnak. Alex is megkerült, így délután együtt mentünk csavarogni. Ismét óriásit ebédelünk. Nem tom, mondtam-e már,hogy a zarándok menü általában három fogasos és jár hozzá egy üveg bor. Ma rántott tintahal-karikat ettem, ez volt a kezdés. Utána krumplival töltött omlettet, salátával. Hogy a fittnesnek is kedvezzunk�
Utána fagyi.
Fél hét van. Iszonyatosan sokan vagyunk az albergue-ben! De tényleg,mint a heringek. Végül nem adom fel postán a fölös cuccomat, mert 20 fok körüli időt jeleznek, 50% esővel. Ma kb bejött. Nem merem hazaküldeni a három pulcsimat, a cipőmet, az esőkabátomat, pedig ezek jelentik a fő súlyt. Aztán a kotszerek, gyógyszerek. Azokra nem lesz már szükség, de önmagában nem súly. Szóval marad a taxi Camino.

Próbáltam korán feküdni, hogy reggel minél hamarabb tudjak indulni,de a sok ember sok zajt csap és tuti lesz közte, aki nem bír suttogni és az én ágyamnál matat...